A lét csodájának mindannyiunk számára közvetlen forrása testi és lelki értelemben is az édesanyánk. Az emberi értékeket viszonylagossá tevő, hamis értékek sokaságát felvonultató korunkban sem lehet kétséges, hogy az ember számára a legalapvetőbb érték,való gondoskodást hivatásuknak tekintik.
Marie Pelletier 1796-ban Franciaországban, a Loire torkolata közelében fekvő Noirmoutier szigetén látta meg a napvilágot. A szüleit rövidesen elvesztő kislány Tourszba került egy mélyen katolikus szellemű nevelőintézetbe, ahol egyszerre támadt fel benne a vágy a szerzetesi élet és az elesettekkel, a társadalom perifériájára szorultakkal való törődés iránt. Választása a Szeretetről nevezett Miasszonyunk Nővérei közösségre esett, akik Toursban -ban menhelyet tartottak fenn árvák, kallódó fiatal nők, gyermekeikkel magukra maradó anyák számára.
Ezt az apácaközösséget még az 1640-es években egy lelkes francia lelkipásztor, Eudes Szent János alapította elesett és lezüllött lányok felkarolására. A forradalom és a napóleoni idők háborúi, társadalmi és erkölcsi megrázkódtatásai után a nővérek feladata megsokszorozódott: hadiárvák, lányanyák, megözvegyült vagy elhagyott kisgyermekes anyák, önmagukkal és korábbi életükkel meghasonlott, támasz nélkül maradt nők, prostituáltak sokasága között túlélést és lelki megnyugvást szolgáló küldetésük volt.
A fiatal Marie 1814-ben gyámja ellenállását leküzdve lépett be a nővérek közösségébe. Fiatalos lendületével, elkötelezettségével hamarosan vezető szerepbe került. Rábízták a fiatal rendi növendékek nevelését, 1825-ben pedig- még nem volt ekkor harmincéves-ő lett a tours-i rendház főnökasszonya. Temperamentuma, szorgalma, szervezőkészsége új életet hozott a nővérek közösségébe: egyre több fiatal nő vállalta a szerzetesi hivatást, dinamikusan növekedett a gondozottak száma, Marie pedig sajátos, önálló lelki és szervezeti rendszer szerint építette fel a rendház és a menhely életét. Az általa elképzelt közösség magvát imádkozó-szemlélődő életet élő szerzetesnők alkották, akik közé szívesen fogadott be a menhely kisiklott életű, bűnbánó és lelki újrakezdésre vállalkozó tagjai közül jelentkezőket.
A nővérek másik csoportja a rászorulók, az elesettek gondozásának munkáját kapta feladatul. Az 1820-as évek végére a nővérek és az oltalmuk alá menekülő fiatal nők száma is megnövekedett. A környezet is kedvezően ítélte meg munkájukat, amelynek lényegéhez tartozott az elesetekkel, a társadalom peremére szorultakkal szembeni közöny és előítéletesség feloldása. A rendnek így az idők során tehetős támogatói is akadtak, és a környező városok előljáróságai is szívesen fogadták munkájukat. Ez a helyzet már terjeszkedésre is lehetőséget adott: 1829-ben Angers-ben létesült új rendház és menhely, amelyet további alapítások követtek: Le Mans, Poitier, Grenoble. 1835-ben Róma jóváhagyta a Jó Pásztor Szeretetéről nevezett szerzetesi kongregáció létezését, amely a következő évtizedekben a nő-, anya- és gyermekvédelem egyik fontos szervezetévé vált. 1841-ben már huszonhat rendháza és vele összekapcsolt otthona volt a rendnek Franciaországban, Belgiumban, Németországban és Itáliában, de rövidesen házai létesültek Amerikában is. A látványos gyarapodás hátterében Marie nővér szívós szervezőmunkája és lelkiereje állt, aki az otthonok munkáját egyszerre tekintette karitatív szolgálatnak és a lelki nevelés, a kiengesztelődés terepének.
Olyan időszakban, amikor a szociális gondoskodás az európai polgári társadalmakban még gyermekcipőben járt, a Jó Pásztor Nővérei olyan lehetőséget teremtettek, amely a támasz nélkül maradt édesanyák és gyermekeik számára nem csupán egzisztenciális, hanem lelki-szellemi fógódzót is jelentett. Maga Marie nővér 1868-ig, haláláig állt a rendi közösség egyre terebélyesedő szervezetének élén, távozása után munkáját növendékei, tanítványai, egykori felkaroltjai töretlen lendülettel folytatták tovább. A katolikus egyház életét, lelki és karitatív tevékenységét mérlegelve 1933-ban avatta boldoggá, 1940-ben pedig szinte sorába emelte Marie nővért. A Jó Pásztor Nővérek közössége az alapító halála óta tovább fejlődött: az ezredforduló körül közel ötezer nővér szolgált a világ 71 országában, több mint félezer szociális és karitatív intézményt vezetve, működtetve.
Az utóbbi évszázadban jelentősen bővült a közösség tevékenységi köre is: ma árvaházakban, nevelőintézetekben, anyaotthonokban, szeretetotthonokban dolgoznak Pelletier Szent Mária utódai. A Jó Pásztor Nővérek az ENSZ szakosított szervezeteiben a prostitúció elleni küzdelemben, az anyák és gyermekek elleni erőszak megfékezésében és a kábítószerrel élő édesanyák és gyermekeik gondozásában vállalnak szerepet, de dolgoznak a bűnmegelőzés és a lelki rehabilitáció területén is.