Én vitatkozom, te vitatkozol…
Vitatkozunk, vitatkozunk. Te,a feleség és én, a férj. Otthon, munkahelyünkön, megszokott társaságunkban. Érvelünk, magyarázkodunk, bizonyítunk, cáfolunk lelkesen és rezignáltan, dühösen és szenvedő mosollyal, mikor hogy.
Még azt is tudjuk, miről vitatkozunk. Csak azt nem tudjuk, miért, és azt sem, hogy hiába.
Az én dolgom, a te jogod, a te kötelességed, az én jogom, a te, az én, a te, az én… És végig így, egyes szám első személyben, egyes szám második személyben, mindig ekképpen, a különbségtétel meghatározó nyelvtanával.
Aztán eljön az este, sőt az éjszaka, és kezdődik a mi pihenésünk és kezdődnek a mi örömeink. És egyszer talán megszületik a mi utódunk.
Mert mit tud a két test gazdájuk jogi vitájáról?
A két egymásra hangolódott vágy a cselekvések, hiúságok, beidegződések nyomorúságos külön celláiról?
A sorsunk, a közös sorsunk, hordozóik egymás közti védő és vádbeszédeiről?
És mit tud a szeretet, a mi szeretetünk, amely összehozott, együtt tart és azonosít kettőnket mit tud a szeretetünk az egymásra áthárított gondokról, munkáról, fáradságról? A kettőnket elhatároló közönyről?
Bizony, semmit. Nem tudnak egymásról, nem értenek és nem érzékelnek egymásból semmit. A részek, a részletek ott hevernek, nyújtózkodnak, verejtékeznek a csak önmagával telített, tehát egyre üresedő én, énünk szigorúan kimért börtönéjjelében.