Álltam a sorban egy bevásárlóközpontban, amikor a szomszéd kasszánál egy idős asszony magas hangja csattant fel:
-Mennyi? Már hogy’ lenne 8 ezer forint? Valamit félreütött! Ne nevettessen már!
A pénztáros csendben ellenőrizte a monitoron a beütött tételeket.
-A két zacskó cseresznye 6240 forint…
Az asszony közbevágott.
-Na ugye mondtam! Megmondtam! Hogy lenne már annyi? Maga szerint ez 20, vagy 30 kiló cseresznye? Mi?
Az idős asszony kihúzta magát és diadalittasan nézett körbe, vajon mindenki látja, hogy ő most beolvasott ennek a pénztárosnak, aki át akarta őt verni?
-Nem, hölgyem. Ez valamivel több, mint 3 kiló, de…
-Na ugye!
-Kilója 1999 forint…
-Ne őrjítsen már meg! Hogy lenne? 199 forint… Az csak 199 forint, nem? Az nincs egy ezres a három kiló…
Az asszony hangja elhalkult, zavartan kotorászott a pénztárcájában, legalább húsz centivel alacsonyabbnak látszott, mint pillanatokkal korábban.
-Stornózom, jó? – kérdezte a pénztáros. – Én nem vinném el ennyiért, így szezonban. Nem Ön az egyetlen, aki félrenézte az árat. Agyrém mennyibe kerül, nem?
A néni bólogatott.
-Nincs is nálam annyi pénz. Ne haragudjon, hogy kiabáltam, de kétezer forint? Egy kiló? Azt hittem, 200. Édes Istenem…
Körbenéztem. Senki nem nevetett kárörvendően.