Egy majomtörzs élt az őserdőben, egy földműves falu szélén. Ami leginkább kíváncsivá tette őket, az a tűz volt. El tudták nézni órákon át a lángok játékát a házakban, az udvarokon, és földműveseket, akiknek boldog megelégedettség ült ki az arcukra, midőn melléje guggoltak és melegedtek.
Egy meglehetősen hideg este a majmok egy pislákoló szentjánosbogarat fedeztek fel egy bokor levelei közt. Rögtön arra gondoltak, hogy egy szikra abból a csodálatos dologból, aminél az emberek melegednek, és nagy gonddal elfogadták. Száraz füvet és gallyakat raktak rá, feléje nyújtották mancsukat, boldog pofát vágtak és azt hitték, hogy melegednek. Az egyik éppenséggel még levegőt is fújt rá, ahogyan az embereknél látta.
Az egyik ágról egy aranytollú madárka figyelte a jelenetet. Tőle sajnálta a szegény majmok iránt, közelükbe repült és megszólalt: – Barátaim, tévedtek, az nem tűz. Csak egy szentjánosbogárka!
A majmok azonban bosszúsan elzavarták, és még nagyobb erővel fújták rá a levegőt.
– Tévedtek – folytatta az aranytollú madárka a majmok körül repkedve, de azok csak szorongtak a gallyakkal borított bogárka körül. – Keressetek inkább menedéket!
– Az egyik feldühödött majom elkapta az aranytollú madárkát és megölte. Aztán csak fújták, fújták tovább a vélt tűzrakást.
Reggelre mind megfagytak a hidegben.