A pszichiáter elmagyarázta Lábatlan Jánosnak, hogy a barátai nem azért viselkednek így, mert már nem szeretik.
Még ha fájdalmas is tudomásul venni, de a baleset után megváltozott a valóság. Akár tetszik, akár nem, többé már nem lehet jó a társuk mindabban, amit előtte együtt csináltak…
-De doktor úr – szakította félbe Lábatlan János -, én így is tudok úszni, futni, táncolni. Szerencsére nagyon jól megtanultam kezelni a kerekes széket, és semmilyen tevékenység nem tilos számomra…
Az orvos csitítgatta, és folytatta az érvelést. Természetesen semmi nem szól ellene, hogy ugyanúgy éljen tovább, ugyanazt tegye, mint előtte, sőt kifejezetten fontos is, hogy tegye. Egyszerűen bajos lenne elvárni, hogy ugyanazok barátkozzanak vele, akik azelőtt.
A pszichiáter elmagyarázta Jánosnak, hogy úszhat, de olyanokkal, akik hozzá hasonló nehézségekkel küzdenek…táncolhat is, de olyan klubokba kell járnia, ahová hozzá hasonlóak járnak, akik elvesztették a lábukat…edzeni is lejárhat a tengerpartra, de a többi mozgáskorlátozotthoz csatlakozzon.
