Midőn Nagy Sándor betöltötte huszadik életévét, atyja, Fülöp király, megajándékozza őt egy lóval, amelyet addig még senkinek sem sikerült betörnie. Bucefal nemes külsejű, de szeszélyes és vad paripa volt. Sándor ezt a lovat szerette volna megnevelni.
-Annyi ló van itt még, fiam, miért nem inkább egy másikat kérsz? – szült Fülöp király.
De Sándor csak Bucefal idomításával akart foglalkozni. Már három hónapon át foglalkozott vele, de hiába a sok kedveskedés, hiába a fülbesúgott barátságos szavak, még mindig nem sikerült egy pillanatig sem nyeregben maradnia.
Akik már előtte próbálkoztak a lóval, azt tanácsolták neki: – Vigyázz Sándor, zavard el inkább a vadonba, mielőtt még bajt okozna neked!
Az egyik nap, miközben távolról figyelte vadóc barátját, Sándor látta, hogy az állat mélyen lehajtja fejét, mintha el akarná dugni két első lába közé.
Erős déli napsütés volt.
Sándor visszaemlékezett, hogy napsütésben a ló mindig hasonlóan viselkedett. Ezenkívül az is eszébe jutott, hogy a szelídítés könnyebben ment felhős napokon. Hirtelen egy gondolat villant meg agyában:”Talán fél a naptól.”
Még tartott a napsütés, Sándor odaugrott Bucefal elé, megragadta annak fejét és teljes erővel megpróbálta a nap felé fordítani.
A ló szemei először látták a napot. Sándor úgy látta, hogy a szemei mintha villámlottak volna, de azután egyre szelídebben kezdtek csillogni. Úgy tűnt, mintha mosolyogtak volna.
Mikor aztán az ifjú engedett az erőteljes szorításból, amellyel a lovat fogva tartotta, a ló továbbra is feltartotta fejét, büszkén és nyugodtan. Sándor hatalmasat kiáltott örömében, átölelte az állatot, a nyeregbe ugrott és féktelen galoppot futott vele.
Bucefal győzött a félelmén. Attól kezdve az emberektől is kevésbé félt.