„Valamelyik előadásomban beszéltem erről a témáról, külön kiadványom nincs róla.

Ha a privát véleményemre kíváncsi, akkor az, szemben áll a hivatalos orvosi felfogással.

Én nem hiszek abban, hogy olyan erős és durva mérgekkel, amilyenek a kemoterápiás szerek, meg lehet gyógyítani egy embert.

Számomra nem az öt éves túlélés jelenti a gyógyulást.

Az öt éves túlélést a magam részéről egyfajta statisztikai kozmetikázásnak tartom, amely nem jelent biztonságot a gyógyulni kívánó ember számára.

Ha valaki 5 év és egy nap múlva hal meg, akkor már szépen javította a statisztikát.

A gyógyulás az gyógyulás. Nem öt évre, hanem a teljes hátralévő, józan ésszel még elvárható élettartamra szól.

Megosztom Önnel néhány gondolatomat a rákkal kapcsolatban, remélve, hogy ezzel is tudhatok segíteni.

Én dolgoztam onkológiai osztályon, még Debrecenben a Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikán, a 90-es évek elején. Az ott szerzett „élmények” nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy felálljak, és elhagyjam a hivatalos gyógyítás terepét. Nem azért, mert az a klinika rossz volt. Az egy nagyon jó klinika volt, de ebben a kérdésben ugyanazt a hivatalos szemléletet követte, ami mindenütt általánosnak mondható.

Én akkoriban azt értettem meg, hogy a rák pszichoszomatikus betegség.

Pszichoszomatikus. A kifejezés két idegen szóból tevődik össze:

1.) psziché = lélek

2.) szoma = test

A jelentése: olyan betegség, amely megoldatlan lelki problémákkal kezdődik, és ha ez a probléma az illető számára súlyos, és számára úgy tűnik, hogy nincs rá megoldás, akkor ez a teher egy idő után testi tünetek formájában is megnyilvánul.

Én úgy találtam, hogy a rák akkor jelenik meg, amikor egy ember elveszíti valamilyen fontos, éltető, boldogító célját, vagy céljait.

Éltető, boldogító célról beszélek. Olyan célról, amiért megérte küzdeni. Amiért megérte élni.

Ez az éltető cél – én így találtam – az esetek többségében valamilyen módon a családi élethez kapcsolódik.

Az esetek többségében van valamilyen nagy kudarc, veszteség, amely a családi élethez köthető.

Ezt követően jelenik meg a rák.

A veszteséget követően, hiszen az éltető, boldogító célok adnának értelmet a jövőnek. Az ilyen cél, vagy célok elvesztése valamilyen formában értelmetlenné teszi a jövőt a személy számára.

Ilyenkor az éltető, boldogító célok hiányában az ember, mint szellemi lény, abbahagyja a saját jövője teremtését.

A test erre reagál.

A test – egyfajta buta reakcióval, egyfajta buta, ügyetlen segítségként – átveszi a jövő teremtését az által, hogy bizonyos sejteket fokozott szaporodásra, burjánzásra késztet. A test úgy viselkedik, mintha újra kellene teremtenie saját magát, hasonlóan ahhoz, amikor az anyaméhben a petesejtből – intenzív sejtosztódás révén – kifejlődött.

Én így látom a rák keletkezésének okát.

Ezek a ráksejtek – az én véleményem szerint – nem rosszindulatú sejtek. A sejtek nem rendelkeznek rosszindulattal. Nem gonoszak. Nem is tudnak gonoszak lenni.

Segíteni próbálnak, igaz hogy sután-bután, a fokozott sejtosztódással.

A test buta reakciója arra a helyzetre, amikor magának az embernek, aki egy lélek, azaz szellemi lény, nincs megoldása valamilyen nyugtalanító, szorongató problémára, vagy arra, amikor az ember, mint lélek, nem tud túllépni valamilyen számára nagyon súlyosnak tűnő veszteségen.

Tehát én nem fogadom el azt a hivatalos orvosi magyarázatot, hogy egy „rosszindulatú betegséggel állunk szemben”.

Sőt! Még azt is gondolom, hogy a rák valójában nem is igazi betegség. Nem valódi betegség, csak a szervezet suta reakciója az adott helyzetre.

Csak egy piros lámpa, ami kigyullad, és figyelmeztet arra, hogy baj van. De nem testi, hanem lelki szinten van a baj.

Meg lehet próbálni elpusztítani a jövőt teremteni akaró sejteket. Ez – az én véleményem szerint – nem kezeli az elveszített éltető, boldogító célok problémáját.

A valódi segítséget az jelenti, ha valaki újraéleszti a számára bukottnak tűnő éltető célját vagy céljait, vagy talál új ilyen célt, célokat. Ha túl tud lépni azon a bizonyos veszteségen, ami úgy tűnik lehengerelte őt.

Azt találtam, hogy a rákból – testi szinten – egyáltalán nem nehéz felépülni.

Amikor egy ember képes rátalálni azokra az éltető, boldogító célokra, amelyek derékba törni látszanak, és képes újraéleszteni a saját éltető, boldogító célját vagy céljait, akkor meg fog gyógyulni.

Valaha úgy fogalmazták meg ezt, hogy „boldog ember nem kap rákot”.

Az ember akkor boldog, ha vannak olyan éltető céljai, amelyekért érdemes küzdeni, harcolni, amelyek fontosak annyira, hogy már az irányukba történő haladás is a boldogság érzetével tölti el az embert.

Hosszú évek tapasztalatai alapján az alábbi következtetésre jutottam:

A rák testi terápiája már régóta megoldott. Van sokféle hatékony rákterápia.

De én azt találtam, hogy ezek mindegyikénél az a kulcs, hogy a gyógyulni kívánó ember rendelkezik-e olyan (valódi, őszinte, saját) éltető, lelkesítő célokkal, amelyekért érdemes tovább élnie, és amelyekért érdemes meggyógyulnia.

Magát a testet – az én tapasztalataim alapján – nem nehéz meggyógyítani.

A lelket az gyógyítja meg, ha visszatalálunk az eredeti éltető, lelkesítő céljainkhoz, vagy teremtünk újakat. Így léphetünk túl egy súlyos veszteségen is. Az életnek értelmet adó, éltető célokkal.

Ezt a kérdést sem a műtét, sem a sugárkezelés, sem a kemoterápia nem oldja meg.

De bárki megoldhatja saját maga számára.

Szóval, én így látom ezt a kérdést.

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs szükség hatékony testi kezelésekre. Azok szükségesek, de a tapasztalataim szerint önmagukban nem minden esetben érik el a kívánatos eredményt.”

(forrás)