„Hihetetlen, de igaz: 1500 juh ugrott le egyszerre a szikláról – az ok egészen megdöbbentő!”

2005-ben, Isztambul mellett, Törökország egyik csendes falujában 1500 juh békésen legelészett a reggeli napsütésben. A pásztorok figyelték a nyájat, amikor egyetlen juh hirtelen elszakadt a többiektől, és elindult a közeli sziklaszirt felé.

Ez elsőre nem tűnt szokatlannak – hiszen a juhok néha elcsavarognak. Ám mire bárki felfoghatta volna, mi történik, a juh a mélybe vetette magát. A pásztorok megdöbbenve nézték, de arra, ami ezután következett, semmi sem készíthette fel őket.

Egy másik juh is elindult a szirt felé… majd követte az elsőt a halálba. Aztán egy harmadik. Aztán egy negyedik. Néhány percen belül lavinaszerűen indult meg az egész nyáj – mintha valami láthatatlan erő hajtotta volna őket.

A pásztorok kétségbeesetten próbálták megállítani a zuhanást, de esélyük sem volt: a juhok egymás után vetették le magukat a szikláról, mintha öngyilkos küldetésen lettek volna.

Az elsőként lezuhanó juhok tetemei lassan halmot alkottak a szikla tövében – és ekkor történt valami, ami még bizarrabbá tette az egész esetet. A korábban elpusztult juhok testei olyan „párnát” képeztek, hogy a következő ugrók közül sokan túlélték a zuhanást!

Végül mind az 1500 juh leugrott. 450 elpusztult, a többi viszont a szerencsétlen „pionírok” testén landolva túlélte a szörnyű mészárlást.

De miért ugrott le az egész nyáj? És mi mit tanulhatunk belőle?

A tudósok szerint a juhok rendkívül szoros „követési ösztönnel” rendelkeznek: ha egy vezetőállat megindul valamerre, a többiek vakon követik. Ez a túlélésüket szolgálja – de bizonyos helyzetekben tragédiához vezethet.

És itt jön a történet tanulsága: nem mindig jó vakon követni a tömeget. A nyáj ösztönösen ment a többiek után, de senki sem állt meg gondolkodni. Mi emberek is hajlamosak vagyunk néha csak azért követni egy irányt, mert „mindenki azt csinálja”. Pedig néha épp az a bátor lépés, ha megállunk, és más úton megyünk tovább – még ha egyedül is.