Máig emlékszem, ahogy azt éreztem, amikor megismerkedtem a kedvesemmel: rám talált az igazi sze relem! A tenyerén hordozott, igazi tündérmesébe illett a kapcs olatunk. Gyorsan összeköltöztünk és a munka mellett sokat utaztunk, szórakoztunk, élveztük is az életet. Bevallom, biztos voltam benne, hogy az első évfordulónkon megkéri a kezem és hamarosan össze is házasodunk, annyira tökéletes volt minden. Hát nem így történt! Három év után már rákérdeztem: mégis mi a terve? Tulajdonképpen még nem gondolkodott el ezen, mondta, úgy gondolta, nekem is minden úgy jó, ahogy van. Erre elmondtam, hogy én mire vágyom, de csak hallgatás volt a válasz. Aztán karácsonykor egy gyémánt eljegyz ési gyűrűt húzott az ujjamra. Ahogy elkezdődött az új év, rögtön elkezdtem az esk üvőn gondolkodni, meghívó-mintákat és ruhákat mutogattam neki. Megegyeztünk, hogy még az év vége előtt összeház asodunk.

Nyáron azonban meghalt a papája, kérte, halasszuk el a lagzit. Gyászolta az apját, anyukája sem viselte volna jól a felhajtást, éppen amikor egyedül maradt. Ez két éve volt. Idén tavasszal újra szóba hoztam az esküvőt. Nagyon sok a munkája, most nem tudna segíteni sem a sok intézni valóban, azt meg nem szeretné, ha mindent én csinálnék. Anyukám már ekkor azt mondta, szerinte nem is olyan biztos, hogy fele ségül akarna venni a p árom. Először csak nevettem ezen, aztán gondolkodóba estem. Újólag (immár két év múltával) rákérdeztem. Az én hercegem kereken kijelentette: nem igazán érzi úgy, hogy egy papíron múlna a boldogságunk, ő a maga részéről nem erőltetné az es küvőt, a hamari gyere káldást sem.