Nehezen indult be a jó kapcsolat Bud Spencer és Terence Hill között.
Mint általában a kapcsolatok és barátságok többsége, az övék sem indult könnyen. Az 1950-es évek elejétől ismerték egymást, mert mindketten a római Lazio klubjában úsztak, ám a tíz év korkülönbség miatt nem barátkoztak. Az 1959-es Hannibal című történelmi filmben már mindketten felbukkantak, de közös jelenetük nem volt.
Arra várniuk kellett 1967-ig, amikor főszereplők lettek az Isten megbocsát, én nem című produkcióban. „Amikor bemutatták nekem Carlo Pedersolit, hogy ő lesz a partnerem, alig akartam hinni a szememnek. Azt gondoltam: mit akar ez az amatőr hájpacni, biztosan két mondatot nem tud elmondani értelmesen – emlékezett vissza életrajzában Terence Hill. – Aztán kiderült, ennél nagyobbat sosem tévedtem. Gyorsan kiderült, egy roppant művelt, sokoldalú, csupa szív ember, akit nagyon megszerettem és a nézők is imádták.”
Működött a kémia, Hill volt a rafinált szépfiú, Spencer pedig a jószívű, de átverhető, nagy erejű behemót, és együtt mindig győztek.
Ennek köszönhetően fantasztikus karriert futott be a pofonosztó páros, amely összesen 18 közös filmet készített. Köztük olyan mára klasszikussá vált vígjátékokat, mint a Különben dühbe jövünk, a Kincs, ami nincs és a Nyomás utána. A nyolcvanas évek közepén külön utakra léptek, ám 1994-ben újra összeálltak, és leforgatták a Bunyó karácsonyig című westernt, ez az utolsó Spencer–Hill mozi.
„Köszönettel tartozom a filmiparnak, hogy megismerhettem Terence Hillt, aki nagyon profi színész volt, tőle tanultam a szakmát – ismerte el önéletrajzában Bud Spencer. – Ami ennél is fontosabb, igaz barátra leltem benne.”
Vicces esés kellett neki
A legendás szaltós pofont Terence Hill találta ki. – Terence-t kellett megütnöm, lekevertem neki egy nagyot , és elesett, de nem találta elég viccesnek. A következőnél szaltózott egyet, ezt a későbbi filmjeinkben is bedobtuk „ellenfeleinkkel” – emlékezett vissza később Bud Spencer.