A muszlimok Nyugaton gyakran panaszkodnak a vallásukat illető népszerű „tévhitekre”. Mi viszont közelebbről is megnéztük, és úgy találtuk, hogy az iszlámot övező leggyakoribb mítoszok éppen azok, amelyeket maguk a muszlimok, és nyugati hitvédőik hangsúlyoznak.

Az egyetlen szembeötlő kivétel talán az a félreértés, hogy minden muzulmán egyforma (ami persze nem igaz), de még ők maguk is gyakran elhiszik ezt, amit élénken bizonyítanak a különböző, egymásnak ellentmondó klikkek, amelyek mind amellett erősködnek, hogy ők a valódi muszlimok, míg azok, akik nem értenek egyet velük, azok vagy hitetlenek és csalók, vagy álszentek.

Ne hagyd, hogy megtévesszenek! Ismerd meg az igazságot!

1. tévhit: Az iszlám előmozdította a tudományos felfedezéseket
2. tévhit: Az iszlám a béke vallása

3. tévhit: Az iszlám toleráns más vallásokkal szemben
4. tévhit: Az iszlám szó békét jelent
5. tévhit: Az iszlámban a férfiak és nők egyenlő jogokat élveznek
6. tévhit: A dzsihád “belső küzdelmet” jelent
7. tévhit: Az iszlám ellenzi a rabszolgaságot
8. tévhit: Az iszlámmal összeférhetetlen a terrorizmus
9. tévhit: Az iszlám demokratikus
10. tévhit: A Korán a keresztény Biblia iszlám megfelelője

Habár tagadhatatlan, hogy a mohamedán világ viszonylag fejlettebb volt a középkor ezen szakasza alatt, mint a „keresztény” világ, de ennek abszolúte semmi köze sem volt magához az iszlám valláshoz (a katonai terjeszkedésre való utasítást leszámítva). Sőt, az iszlám helyteleníti a rajta túlmutató tudást (lásd Korán 5:101-102), éppen ezért a legtermékenyebb iszlám értelmiségiek általában inkább vallástanulmányozók, mint tudósok.

[Megjegyzendő, hogy Spanyolország egyedül egy év alatt több tananyagot és irodalmat fordít le spanyol nyelvre, mint amennyit az arab világ fordított le arabra a 9. század óta. Ahogy 2010-ben a szaúdi főmufti nyíltan megfogalmazta: „A Korán, történeteivel és tudásával elég számunkra… nincs szükségünk a Tórára, vagy az Evangéliumokra, vagy bármilyen más könyvre”].

A sok fundamentalista és más hívő, akik Mohamedhez hasonlóan öltöznek és egy 7. századi életstílus szerint élnek, valamilyen szinten megmutatják a hagyomány fontosságát az iszlámban. Az iszlám vallás rendkívül óvatos és ellenálló a változással szemben, amelyre gyanakvással tekintenek. Ahogy Bernard Lewis történész is rámutatott, az iszlámban az újítás eleve rossznak tekintendő, kivéve, ha bizonyíthatóan jó.

Ezen felül négy alapvető ok létezik, hogy az iszlám miért nem mondhatja igazán magáénak a tudományos vívmányokat:

Először is, a mohamedán világ nagymértékben a görög tudományokból húzott hasznot, amelyeket dhimmi zsidók és keresztények fordítottak le számukra. Mellettük szól, hogy a muszlimok jobban megőrizték a görög szövegeket, mint az európaiak akkoriban, így ez vált saját tudásuk alapkövévé. (Ennek egyik fő oka az volt, hogy a keresztények hozzáférését a világuk ezen részéhez elvágták a muzulmán rabszolga-kereskedő hajók és a part menti rajtaütések, amelyek akkoriban domináltak a Földközi-tenger térségében.)

Másodszorra, az iszlámnak tulajdonított tudományos vívmányok közül sokat valójában más  – általuk leigázott – kultúráktól „kölcsönöztek”. A „nulla” algebrai koncepcióját például hibásan tulajdonítják az iszlámnak, valójában egy hindu felfedezés volt, amely a muszlimok közvetítésével jutott el Nyugatra.

Igazság szerint, a meghódított népek csak addig járultak hozzá az „iszlám tudomány” történelméhez, mígnem fokozatosan megtizedelték őket az iszlámra való átérések (a dimmiség nyomásának hatására). Mark Steyn szavaival élve: “Amikor az iszlám csodálói magasztalják az iszlámot, valamint annak aranykorának csodás újításait és gazdag kultúráját, elfelejtik, hogy még ezen időszak csúcspontján is a muszlimok kisebbségben voltak a muszlim világban, és nagyrészt mások energiájának feléléséből éltek.“

Egy népességben található muzulmánok létszáma egyenesen arányos az ott tapasztalható tudományos színvonal romlásával. Nem véletlen hát, hogy a mohamedán világ nem túl sokat tud felmutatni az elmúl kb. 800 évre visszamenőleg, mióta is kifogytak a kizsákmányolható új kultúrákból.

Harmadszorra, még a legtanultabb muszlim tudósokat és kulturális ikonokat is gyakran eretnekeknek tekintették, sokszor jó okkal. A muszlim világból származó egyik legnagyobb elme a perzsa tudós és filozófus, al-Razi. Megkapó munkásságát ma gyakran mutatják fel a muzulmánok teljesítményének „bizonyítékaként”. Ám amit a hitvédők gyakran elhallgatnak, hogy al-Razit istenkáromlóként bélyegezték meg, mivel a saját vallásos felfogását követte – amely nyilvánvaló ellentmondásban állt a hagyományos iszlámmal.

Negyedszerre, azok a vívmányok, amelyeket az iszlámnak tulajdonítanak (gyakran hibásan), nem túlzottan drámaiak. Ott van bizonyos szavak megalkotása, mint például az ’alkímia’ és az ’elixír’ (és az ’orgyilkos’, ha már erről van szó), de ezen felül nincs sok más, ami megélne a modern technikában, és jelentős szerepe lenne. Emellett arra sincs bizonyíték, hogy ezeket a Nyugat nem fedezhette volna fel könnyedén, a reformáció által elindított kulturális ébredést követően.

Példának okáért gondoljunk bele, hogy a muszlimok magukénak hirdetik a kávét – abban az értelemben, hogy ők népszerűsítették azoknak az afrikaiaknak a már létező tudását, akiket az arab rabszolga-kereskedelem során zsákmányoltak.  Igen valószínűtlen, hogy a Nyugat mostanra még nem botlott volna bele a kávéba.

Valójában a „muszlim” vívmányok litániája gyakran inkább egyfajta lelkendezés alakját öltik, amelyekben ezeknek a felfedezéseknek a valódi eredetét kihagyják – a Nyugati találmányokkal összehasonlított nem túl nagy jelentőségükkel együtt. Az ember ugyancsak ritkán hall az eredeti eredmények szomorú sorsáról. Azok, akik a nagy Taki al-Din csillagvizsgálóval hencegnek, [a frissen meghódított] Isztambulban, gyakran elfelejtik megemlíteni a tényt, hogy azt is gyorsan leromboltatta a kalifátus.

Végső soron, a tudományos, orvostudományi és technikai eredmények listája nem olyasmi, amivel az iszlám hitvédők szívesen versenyeznének a keresztény világgal. Napjaink muszlim újítói leginkább arról ismeretesek, hogy a nyugati technológiákat, mint a mobiltelefon és a repülőgép, tömeggyilkos eszközökké változtatják.

Összefoglalva: annak ellenére, hogy az iszlám vallás nem abszolút ellenséges a tudománnyal szemben, téves lenne azt állítani, hogy azt előmozdította. A legnagyobb eredményeket, amelyek állítólagosan az iszlám világból kerültek ki, vagy nem muszlimok érték el, akik történetesen épp az iszlám befolyási területén éltek, vagy eretnekek, akiket általánosságban aligha érdekelt az iszlám. A tudományos fejlődés drámaian csökken, ahogy az iszlám érvényesíti akaratát, míg végül teljesen elapad.

[Megjegyzés: Az Iszlám Együttműködés Szervezete (OIC) 57 muszlim országot tartalmaz, annak 1,6 milliárd lakójával. 550 egyetemmel rendelkezik, míg az Egyesült Államokban, melynek lakossága csupán 1/5-e az OIC országokénak, az egyetemek száma ennek tízszerese. 2005-ben a Harvard Egyetem több tudományos tanulmányt közölt, mint a 17 arab nyelven beszélő ország együttvéve.]

Lásd még: Hogyan ölte meg Allah a tudományt

Nem is lehetne vita azt illetően, hogy ki az „igaz muzulmán”, hiszen a Korán a 9. szúrában, és máshol is tisztán megkülönbözteti az igaz muzulmánt a tettetőtől. Ezen fejezet – ami a keletkezési sorrendben utolsó fejezet – szerint, a valódi hívő „vagyonával és személyével együtt törekszik és harcol”, míg azok, akik „otthon ülnek”, képmutatók, mivel megtagadják a csatlakozást a dzsihádhoz a hitetlenek ellen idegen földön.

Az igazság az, hogy Mohamed 65 katonai hadjáratot szervezett élete utolsó tíz évében, és ezek közül 27-et személyesen vezetett. Minél több hatalmat nyert, annál kisebb kifogásokat kellett felhoznia arra, hogy hadba vonuljon, míg végül már pusztán azért kezdett törzsekre támadni, mert még nem voltak növekvő birodalmának részei.

Mohamed halála után az utódai azonnal háborút indítottak a velük egykor szövetséges törzsekkel szemben, amelyek a maguk útját akarták járni. Abu Bakr „hitüket elhagyóknak” nevezte őket, és lemészároltatott mindenkit, aki nem akart mohamedán maradni. Végül – vérrel és erőszakkal – sikeresen összetartotta a birodalmat.

Az iszlám prófétájának [Mohamednek] leghűségesebb követői, sőt még saját családja is hamar egymás ellen fordultak. Az első huszonöt évben négy kalifa (vezér) uralkodott, akik mind az ő bizalmas társai voltak. Ebből a négyből három gyilkosság áldozata lett. A harmadikat az első kalifa fiának a szövetségesi gyilkolták meg. A negyedik kalifát az ötödik kalifával folytatott egyik viszály közben gyilkolták meg. Az ötödik kalifa egy 100 éven keresztül fennmaradó kicsapongó és pazarló dinasztiát indított el, aminek Mohamed nagybátyja leszármazottainak hátborzongatóan véres, széleskörű mészárlása vetett véget.

Mohamed saját lánya, Fatima, és veje, Ali, akik mindketten épen és egészségesen túlélték a mekkai évek „pogány megpróbáltatásait”, nem élték túl az iszlámot Mohamed halála után. Fatima három hónappal Mohamed halála után, a meghurcoltatásoktól legyengülve halt meg, Ali pedig muzulmán riválisok merényletének esett áldozatul. Az ő fiuk (Mohamed unokája) csatában esett el azzal a felekezettel harcolva, akikből a mai szunniták lettek. Az ő emberei lettek a síiták. Mohamed rokonai és személyes barátai e két hadakozó fél egyikéhez vagy másikához csatlakoztak, mely csoportok az iszlám növekedésével egy időben később újabb egymással ellenséges alcsoportokra szakadtak.

A muszlim hitvédőknek, akik előszeretettel mondják azt, hogy napjaink terroristái nem lehetnek muszlimok, mivel más muszlimokat ölnek, egy jól informált hallgatóságnak igen nehéz lenne megmagyarázni a Fatima követői és Aisa közötti háborút. Mohamed kedvenc lányát és kedvenc feleségét is muzulmán női ideáloknak tartotta, mégis mindkettejük részt vett a halála után kitörő belharcban, egymással ellentétes oldalon. Melyikükkel kapcsolatban tévedett olyan végzetesen nagyot Isten prófétája?

Mohamed végső utasítása emberei számára az volt, hogy folytassák a harcot a keresztények, a perzsák, a zsidók, és a többistenhívők (így több millió szerencsétlen hindu) ellen. Az elkövetkező négy évszázadban a muszlim seregek úthengerként gázoltak át gyanútlan szomszédjaikon, kirabolva őket, és rabszolgákat szedve, a túlélőket pedig arra kényszerítve, hogy vagy áttérjenek, vagy a kard árnyékában sarcot fizessenek.

Mohamed társai megérték, hogy a halálát követő mindössze első néhány évtizedben az iszlám hadat üzenjen minden jelentősebb vallásnak a világon,– a hinduk, keresztények, zsidók, zoroasztriánusok és buddhisták ellen fordítva a dzsihádot.

Mire elkezdődtek a keresztes hadjáratok (amikor is az európaiak elkezdtek visszatámadni), a “béke vallása” a kard által már a keresztény világ kétharmadát meghódította, Szíriától Spanyolországig és Észak- Afrikáig. Több millió keresztényt hajtottak rabszolgasorba, és több tíz millió afrikait. Az arab rabszolga-kereskedő útvonalak 1300 évig maradtak nyitva, míg a keresztény országok rákényszerítették az iszlám országokat, hogy nyilvánítsák illegálisnak ezt a gyakorlatot (elméletben). Az iszlám világ a mai napig nem kért semmilyen elnézést a dzsihád és a rabszolgaság áldozataiért.

Nincs még egy olyan vallás a világon, amely olyan következetesen vezetne terrorizmushoz Isten nevében, mint az iszlám. A legveszélyesebb muzulmánok majdnem mindig azok, akik a legőszintébben, legtisztábban értelmezik a Koránt. Ők a hitük fundamentalistái, vagy puristái, és hisznek Mohamed azon küldetésében, hogy a kard útján terjessze az iszlámot, halálra ítélve azokat, akik nem hunyászkodnak meg. Valódi hitetlenek hiányában akár még egymásra is rátámadnak.

Az iszlám szentírása át van itatva a hiten kívüliekkel, valamint a fent említett „álszentekkel” (olyan muzulmánok, akik nem muszlimként viselkednek) szembeni erőszakra és gyűlöletre uszító versekkel. A Bibliával szembeni éles ellentétként, amelyben a viszonylag erőszakos epizódoktól haladunk sokkal békésebb utasítások felé, a Korán épp az ellenkező irányba halad (az erőszak előbb tiltott, aztán megengedett, végül pedig kötelező). A maréknyi, toleranciát hirdető, korábban keletkezett verset egy egész lavinányi később íródott olyan vers lepi el, amelyek már egészen más üzenetet hordoznak. Míg a véres ószövetségi versek történelmi szövegkörnyezetben értendők (ez a szövegből egyértelműen kiderül), a Korán erőszakra történő felhívásai általában nyílt végűek, és személyes értelmezéstől függőek.

Az iszlám történelmétől kezdve, annak legszentebb írásaiig, azok számára, akik hinni akarnak a „békés iszlámban” sokkal több mindent kell semmibe venniük, mint a terroristáknak. Akármilyen objektív mérce szerint tekintve is, a „béke vallása” a legkíméletlenebb, legvéresebb vallás, amit a világ valaha ismert. Az iszlámban nincs béke, ha nincs a muzulmánoknál a hatalom – és még akkor is…

Semmilyen vallásos kisebbség nem „virágzott” az iszlám alatt. Sőt, több évszázadnyi üldöztetés és megkülönböztetés után önmaguk puszta árnyékaivá váltak. Néhányukat nyers erővel térítették át az iszlámra, mások a dhimmiség gyötrelmes terhei miatt tértek át.

Amit a muszlimok „toleranciának” neveznek, azt mások helyesen intézményesített diszkriminációként azonosítják. A keresztények és zsidók dhimmikké nyilvánítása az iszlám törvények fennhatósága alatt azt jelenti, hogy nem járnak nekik ugyanazok a vallási jogok és szabadságjogok, mint a muzulmánoknak. Például nem terjeszthetik a hitüket, és engedély nélkül nem építhetnek imaházakat.

A történelem során a dhimmik számára gyakran előírták, hogy megkülönböztető ruhát viseljenek, vagy egy sajátos stílusban vágassák le a hajukat, ezzel jelezve alacsonyabb rendű, és megszégyenített állapotukat. Nem részesülnek ugyanolyan jogi elbánásban, mint a muszlimok, és még egy fejadót (a dzsizja) is fizetniük kell. Ha nem tudják kielégíteni az adószedő követeléseit, akkor vagy megölik őket, vagy elveszik gyermekeiket.

Az oszmán törökök a megszállt Európa keresztény lakosságától évszázadokon keresztül rabolták el fiaikat, és csináltak belőlük erőszakkal mohamedán harcosokat (janicsárokat).

A megkülönböztetés és harmadrangú státusz ezen terhei miatt következett be az, hogy az évszázadok során oly sok vallási kisebbség tért át az iszlámra. Azok, akik ezt nem tették, gyakran találták magukat szembe pénzügyi és társadalmi nehézségekkel, amelyek még napjainkban is jelen vannak, és a valódi vallási tolerancia és pluralizmus nyugati normáit figyelembe véve mindezek megdöbbentőek.

Amint az iszlám megvalósítja politikai felsőbbrendűségét, azok számára, akik nem tartoztak „a Szentírás népeihez”, mint a hinduk, a buddhisták és az ateisták, nem beszélhetünk túl sok toleranciáról. A Korán arra utasítja a muzulmánokat, hogy „harcoljanak Allah útján”, míg „a vallás kizárólag Allahért van.” A leigázott lakosság gyakran a halállal néz farkasszemet, ha a muzulmán hagyományoknak megfelelően nem imádkoznak rendszeresen és nem adakoznak.

Timur Lenk és más mohamedán harcosok több tíz millió hindut és buddhistát mészároltak le, és még ennél is több embert üldöztek el, vagy térítettek át erőszakkal az utóbbi ezer évben. Szomáliában az iszlamisták keresztényeket fejeznek le. Iránban pedig bebörtönzik őket.

Az iszlám egyik nagy iróniája, hogy a nem muszlimokkal ugyanolyan normák szerint bánnak, mint amelyek mellett kinyilvánítanák az erőszakos önvédelem jogát, ha fordulna a kocka. Az iszlám önmagát igazolja, ezért a legtöbb muzulmán nem érzi szükségét annak, hogy megmagyarázza ezt a megrögzött arroganciát és kettős mércét.

Körülbelül 500 olyan vers van a Koránban, amelyek Allah nem muzulmánokkal szembeni gyűlöletéről és arról szól, hogy milyen büntetés vár rájuk hitetlenségük miatt. Létezik ugyan pár vers, amelyek másképpen szólnak, de ezek olyan, többnyire korábban keletkezett versek, melyekről a legtöbb iszlám tudós úgy tartja, hogy a későbbi, erőszakos versek érvénytelenítik/felülírják őket.

Ami a 109. szúrát illeti, minden valódi Korán kutató rá fog mutatni, hogy ennek az volt a célja, hogy különbséget tegyen a kurajsh törzs istenei (amelyek közül az egyiket „Allahnak” nevezték) és az iszlám között, nem pedig az, hogy vallásos türelmet hirdessen a nem muszlimokkal szemben. Amikor ezt a nagyon korai szúrát elbeszélte, Mohamednek még nem volt hatalma, így nem maradt más választása, mint hogy „toleráns” legyen másokkal szemben. Ezzel szemben nem tanúsított semmilyen toleranciát, mikor sok évvel később, hatalommal a kezében visszatért Mekkába, és bárkitől, aki nem tért át az iszlámra azt követelte, hogy menjen el vagy a halál vár rá. Sőt, személyesen pusztította el azoknak az embereknek az imádott bálványait, akikhez korábban a 109. szúrát címezte.

Ha a tolerancia csak annyit jelent, hogy nem bátorítják a más vallásúak tömeges lemészárlását, akkor a modern iszlám többé-kevésbé megfelel ennek a színvonalnak. Ám, ha a tolerancia jelentése az, hogy ugyanazokat a vallási szabadságjogokat kínáljuk más hitek képviselőinek is, mint amivel a muzulmánok rendelkeznek, akkor az iszlám alapvetően a legintoleránsabb vallás a földön.

A vallás megjelölésére az iszlám szót használjuk, amely az arab Sz(ín)-L(ám)-M(ím) szógyökből képződő igei főnév, és aminek szó szerinti jelentése „Isten akaratának való alávetettség” vagy „Isten akaratába való belenyugvás”. Ugyancsak az Sz-L-M gyökből erednek a béke (szalám) és egészség, teljesség (szaláma) szavak, ám ebből nem következik, hogy azok jelentése közt közvetlen összefüggés volna, egy gyökből ugyanis számos egymástól független szót lehet képezni magánhangzók beillesztésével.

Az iszlám szó arabul mindig főnévi szerepben használatos, magyarul azonban gyakran használjuk melléknévként az arab iszlamí (hímnem)/ iszlamíjja (nőnem) vagy az angol „islamic” szó fordításaként olyan szerkezetekben, mint „iszlám világ,” „iszlám építészet,” vagy „iszlám vallásjog.”

A hívők megjelölésére leginkább a muszlim szó használatos, amely ugyancsak a Sz-L-M gyökből képződik magánhangzók és egy mu- passzív melléknévi igenévképző segítségével. Szó szerinti jelentése „Isten akarata előtt meghajló”. Az arabban ezt a szót csak a hívek megjelölésére használják, és az arab nyelvnek megfelelően toldalékozzák, azaz a női hívő az arab nyelv szabályainak megfelelően arabul egy nőnemű – a végődést kap, és muszlima lesz – innen ered a nőkre gyakorta használatos muszlima szó.

A behódolás és a béke az iszlám értelmezésében jelentheti ugyanazt, például egy olyan béke esetében, amelyet mások behódolásra való kényszerítésével értnek el. Ahogy a mai iszlám hittudós, Ibrahim Szulejmán fogalmazott, „A dzsihád nem embertelenség, a szükséges erőszak és vérontás ellenére, mivel végső célja a béke, amelyet véd, és fokoz a jogállamiság.”

A valóságban, a Korán nem csak arra utasítja a muzulmánokat, hogy hódoljanak be Allahnak, hanem azt is megparancsolja, hogy leigázzák (Korán 9:29) más vallások követőit, míg az iszlám uralomnak való teljes kiszolgáltatottság állapotában nem élnek. Ez ihlette az iszlám agresszív történelmét, valamint más kultúrák katonai és demográfiai meghódítását.

A Korán szerint a nőket és férfiakat Allah fogja megítélni. Azonban ez nem jelenti azt, hogy egyenlő jogok és szerepek illetik őket, vagy hogy ugyanazon normák alapján ítéltetnek meg.

Nincsen bizonytalanság sem a Koránban, sem Mohamed életében (szíra), sem pedig az iszlám vallási törvényekben a nők alsóbbrendűségét illetően. Ez igaz napjaink hitvédőinek minden erőfeszítésének ellenére, akik megpróbálnak nyugati stílusú feminizmust kinyerni egyes versek darabkájából és töredékéből, melyeknek az iszlám történelmének során semmi hasonló, haladó szellemű értelmezése nem volt.

Katonai hódítások után Mohamed hadizsákmányként osztotta ki a rabul ejtett nőket az emberei között. Legalább egy ismert esetben szorgalmazta a férjeik szeme láttára való megerőszakolásukat is. A foglyul ejtett nőket ugyanazok az emberek tették személyes sze.xrabszolgáikká, akik korábban megölték férjeiket és fivéreiket. Négy különböző vers is van a Koránban, amelyben „Allah” világosan kifejti, hogy egy muszlim gazdának teljes sze.xuális hozzáférhetősége van női rabszolgáihoz, viszont egy sem, amely tiltaná a nemi erőszakot.

A Korán felhatalmazza a muszlim férfiakat arra, hogy megverjék feleségeiket engedetlenségért, ám sehol sem parancsol hitvesi szeretetet. A Korán versei egyértelműen kijelentik, hogy a férjek „egy fokkal az asszonyaik felett állnak”. A hadísz azt írja, hogy a nők értelmileg alsóbbrendűek, és hogy a Pokol népességének többségét ők alkotják.

Az iszlám vallásjog fennhatósága alatt egy férfi saját akaratából bármikor elválhat egy nőtől. Ha ezt kétszer megteszi, majd mégis el akarja újból venni, akkor a nőnek először le kell feküdnie egy másik férfival. A férfiak mentesek ilyen degradációk alól.

A muszlim nők nem mehetnek hozzá szabadon ahhoz, akihez kívánnak, míg a muszlim férfiak igen. A férjük ezen kívül hozhat más feleségeket (és rabszolgákat) a hitvesi ágyba. Ezen kívül sze.xuálisan mindig rendelkezésére kell állnia (akár a vetésre kész „termőföld”, írja az iszlám szent könyve).

A muszlim nők nem örökölhetnek a férfiakkal arányosan. (Ez kissé ironikus, mivel az iszlám létezését Mohamed első felesége vagyonának köszönheti, amit a nő – az iszlám későbbi szabályai szerint – nem örökölhetett volna volna, tekintve, hogy két fivére volt, és első férjének is három fia.)

A Korán szerint egy nő vallomása bíróság előtt egy férfiénak csak a felével ér fel. A férfiakkal ellentétben el kell fednie a fejét – és gyakran az arcát is.

Ha egy nő be akarja bizonyítani, hogy megerőszakolták, négy férfi tanúnak kell rendelkezésére állnia, hogy alátámassza a vádat. Ennek hiányában a nő bebörtönözhető, vagy megkövezhető, mivel vallomást tett „házasságtörés” bűnében.

Mindezeket összevetve elég merész dolog azt állítani, hogy a férfiak és a nők „egyenlők az iszlámban”, mely homályos teológiai analógiákra támaszkodik. Mindez csupán egy ügyes trükk, azzal a céllal, hogy az iszlámot megfeleltessék a modern ízlésnek, azonban élesen ellentmond az iszlám jog és történelem valóságának.

Lásd még: Robert Spencer: Az iszlám elnyomja a nőket

A „dzsihád” szó arabul küzdelmet jelent. Az iszlámban szent háborút.

A Korán kifejezetten felmenti a nyomorékokat és az időseket a dzsihád alól (4:95), aminek semmi értelme nem lenne, ha a szót pusztán a lelki küzdelem értelmében használnák. Ezen kívül kérdéses, hogy miért használt volna Mohamed és a Koránja olyan grafikus nyelvezetet, mint a hitetlenek ujjainak és fejének lecsapása kezeikről és nyakukról, ha egyszerűen jellemfejlődésről lenne szó.

Ezt szem előtt tartva, a muszlim hitvédők gyakran elismerik, hogy a szónak két értelme van, de ragaszkodnak hozzá, hogy a „belső küzdelem” a „nagyobb dzsihád”, míg a „szent háború” a „csekélyebb”. Valójában ez a tévhit csak egyetlen hadíszra épül, amelyről a muszlim hittudók között is általános az egyetértés azt illetően, hogy kitalált.

Épp ellenkezőleg, a hadíszok legmegbízhatóbb gyűjteményében, a Bukhári-féle hadíszgyűjteményben a dzsihád több mint 200 alkalommal került megemlítésre, és minden alkalommal világos kapcsolat tartalmaz a szent háborúhoz, mindössze egy maréknyi lehetséges kivétellel (amelyek a nők támogató szerepével foglalkozik szent háború idején).

Mohamed maga fogott el, birtokolt és adott el rabszolgákat. Igazság szerint a Korán világosan meghagyja a jogot a rabszolgatartóknak, hogy nemileg is kihasználják a rabszolgáikat – nem csak egyszer, hanem legalább négy külön fejezetben. Az iszlám vallásjog tele van a rabszolgákkal való bánásmódot leíró törvényekkel, amelyek közül nem mind egészen embertelen, de egy sincs, ami csak távolról is tiltaná magát a gyakorlatot.

Ezeknek a törvényeknek a puszta léte pártolja és törvényesíti a rabszolgaság intézményét. Maga Mohamed is lelkes rabszolga-kereskedő volt. Miután tevékenységeiről bőséges bizonyítékot szolgáltattak a legmegbízhatóbb muszlim életrajzírók, az Iszlám Politikai Tanulmányok Központ így összegezte kutatásait:

Még a szószék is, amelyről Mohamed az iszlámról prédikált, az ő parancsára épült rabszolgamunkával!

A Korán arra utasítja a muszlimokat, hogy mindenben Mohamed példáját utánozzák, aki a „legmagasztosabb” jellem volt. Ennek szellemében, a rabszolgatartás mélységesen embertelen borzalma 14 évszázadon keresztül mindenütt jelenlévő hagyomány volt az iszlámban, beleértve a nem muszlimok nehéz helyzetét a mai Szudánban, Nigériában, Mauritániában, és a muszlim világ más részén.

Soha nem létezett egy abolicionista mozgalom az iszlámon belül (éppen, ahogy a vallásban ma sincs szervezett ellenállást az iszlám rabszolgaság ellen). A rabszolgaság eltörlését az európai országok kényszerítették rá a muszlim világra, más olyan politikai kényszerekkel együtt, amelyek egyáltalán nem kapcsolódtak az iszlám vallásjoghoz.

Habár a muszlim világban a rabszolgákkal szemben rettenetes gyalázatokat jegyeztek fel, kevés hajlam mutatkozik ennek dokumentálására és a komoly bűnbánatra, ahhoz hasonlóra, melyet a Nyugat megtett. A muszlimok bűntudatának hiánya gyakran ahhoz a téves benyomáshoz vezet, hogy a rabszolgaság nem volt olyan vészes az iszlám alatt – miközben árulkodó az a tény, hogy a vallás kifejezett toleranciát tanúsít a gyakorlattal szemben.

Olyannyira narcisztikus az iszlám hatása a hithű muszlimokra, hogy a mai napig a lelke mélyén sok muzulmán úgy gondolja, hogy a csatában elhurcolt nőknek és gyerekeknek, és a túlélő férfi társaiknak szívességet tettek a muszlim harcosok, akik elragadták őket a földjeikről és otthonaikból, és megalázó szolgaságba száműzték őket.

A bűntudat és a bocsánatkérés, mindegy milyen helyénvaló lenne, szinte soha, sehol nem található meg a dar al-Iszlámban. Kalifák – a pápák iszlám megfelelői – több száz, gyakran több ezer fiatal lányt és nőt tartottak háremeikben, akiket mintegy Európáig nyúlva raboltak el és kényszerítettek sze.xuális rabszolgaságra. A magyarokat állatok módjára vadászták a törökök, akik egy 150 éves korszakon keresztül mintegy 3 milliót hurcoltak el közülük rabszolgaságba a XVI-XVII. században. Indiában 200 000 hindut fogott el és szállított iráni rabszolga piacokra egy mindössze két éves időszak alatt (1619-1620) egy kegyesebb muszlim uralkodó.

Az afrikai rabszolgákat gyakran kasztrálták muszlim gazdáik. Az afrikaiak közül csak kevés volt képes utódokat nemzeni. Ezért van az, hogy bár több rabszolgát vittek el Afrikából az arab rabszolga kereskedelem 1300 éve alatt, mint Európából 300 év alatt, mégis nem sok afrikai leszármazott él a Közel-Keleten. Az Amerikába szállított összesen 400 000 rabszolga, például mára 30 milliós közösséggé nőtt, sokkal magasabb életszínvonallal, mint afrikai társaik.

Az iszlámnak nem voltak saját William Wilberforce-ai, vagy Bartoleme de las Casas-ai, mint ahogy a keresztény világnak voltak. Amikor az iszlám hitvédőit arra kérik, hogy nevezzenek meg egy muszlim abolicionistát, sokszor alázatosan magát Mohamedet említik meg. Ám, ha csupán egy rabszolgatartó és kereskedő a legjobb, amit az iszlám fel tud mutatni, aki megparancsolta a rabszolgák befogását és sze.xuális kihasználását, aztán 13 évszázados örökséget hagyott maga után Isten által szentesített rabszolgaságból, akkor semennyi álokoskodás nem lesz elég ahhoz, hogy meggyőzzenek bárkit is, talán csak a legtudatlanabbakat.

Az iszlám valóban tiltja az ártatlan életek kioltását. Sajnos, mi nem felelünk meg ennek a kritériumnak.

Bár sok muzulmán komolyan azt hiszi, hogy vallása tiltja ártatlan emberek terrorcselekmények útján történő megölését, az igazság ennél sokkal komplikáltabb. Éppen ezért van, hogy a terrorvita két oldalán álló muszlimok azzal vádolják a másikat, hogy elferdítik az iszlámot, míg ragaszkodnak hozzá, hogy ők a valódi hívők. Ugyanebből az okból adódik az, hogy az olyan szervezetek, mint a Hamász és a Hezbollah, amelyek szörnyű kegyetlenségeket követnek el Allah nevében, jelentős erkölcsi és pénzügyi támogatást kapnak a közönséges hívőktől.

Sőt, a terrorizmus definíciója az iszlámban elég homályos. És az „ártatlan ember” definíciója az iszlámban nem olyasmi, amit a muszlim hitvédők reklámoznak, mikor azt mondják, hogy az ilyen személyeknek tilos ártani. Ennek az oka az, hogy bárki, aki megtagadja az iszlám felvételét nem számít ártatlannak az iszlám tanítások szerint.

Vegyük figyelembe, hogy a Korán egy jókora része azt írja le, hogy mi lesz azoknak a szörnyű büntetése, akik nem hisznek Mohamedben. Hogy állíthatják hát a muszlimok, hogy az isteni harag célpontjai ártatlan emberek?

Az összes nem muszlim közül a legvédettebbek és legtiszteltebbek a dimmik, „a Szentírás Népei”. Ezek konkrétan azok a zsidók és keresztények lennének, akik behódolnak az iszlám uralomnak, és fizetik a dzsizját (muszlimoknak járó sarcot). A „dimmi” szó olyan arab szótőből származik, amely „vétket”, vagy „szemrehányást” jelent.

Tehát, ha a dimmik státuszához kapcsolódik bizonyos mértékű bűnösség (Allah teljes igazságának megtagadásánál fogva), akkor hogyan tekinthetők „ártatlannak” azok a nem  muszlimok, akik ellenszegülnek az iszlám uralommal, vagy nem fizetik a dzsizját?

Még az iszlám közösségen belül is létezik egy olyan muszlimokból álló csoport, akik szintén bűnösök – még jobban, mint az átlag hitetlen. Ők az álszentek, vagy „munafikinek”, akikről Mohamed a legméltatlanabb hangnemben szólt. Egy álszentet csak nevében tekintenek muzulmánnak. Őket a 9. fejezet szerint az igaz muszlimoktól úgy különböztetik meg, hogy nem hajlandóak a szent háború viselésére (9:81, 9:86), vagy anyagi támogatására (9:121). A Korán szerint az igaz hívők harcolnak, és kíméletlenek a hitetlenekkel (9:123).

Azok a muszlim terroristák, akik gyakran ölnek más muszlimokat Allah nevében, mindezt azzal a tudattal teszik, hogy áldozataik munafikinek, vagy kafírok (hitetlenek). Ez a saría vallásjog takfír néven ismert része. Ennek értelmében egy muszlimot hitehagyottnak minősíthetnek, aztán kivégezhetnek azon szerepénél fogva, hogy hátráltatja az iszlám hatalom terjesztését. (Amúgy meg az igaz muszlimok úgyis a paradicsomba mennek, ahol aligha várható, hogy neheztelnénk a boros sze.x orgia közben azért, hogy igazságtalanul ölték meg őket).

Az ártatlanság definíciójának homályosságán kívül ott van a terrorizmus és a szent háború megkülönböztetésének problémája. Az iszlám terroristák aligha nevezik magukat terroristáknak, általában inkább azt állítják, hogy szent harcosok (mudzsahedinek, szahidok, vagy fedajínok). Tetteiket a dzsihád egy formájának tekintik.

A szent háborút megparancsolja a Korán és a hadísz. A Korán 9:29 versben Mohamed lefekteti azt az elvet, amely szerint a hitetlenek ellen addig kell folytatni a harcot, míg át nem térnek az iszlámra, vagy el nem fogadnak egy megalázó státuszt az iszlám uralma alatt. Ezt mind a Muszlim-féle, mind pedig a Bukhári-féle hadíszgyűjtemény megerősíti.

Az iszlám prófétája sok helyen kimondja, hogy a dzsihád az ideális út egy muszlim számára, és hogy a hívőknek „Allah útján kell harcolniuk”. Több tucat nyíltvégű passzus található a Koránban, amelyek a gyilkolásra és harcra buzdítanak – jóval több, mint amennyi békére és türelemre szólít fel. Kissé naiv dolog azt hinni, hogy ebben az „Isten és ember közötti örök társalgásba” való beleszövésüknek csak történelmi jelentősége volt, és nem szántak ezeknek a verseknek semmi jelentést a mai hívők számára, főleg azért, mivel szinte semmi sincs a szövegben, ami alapján ilyen módon meg lehetne különböztetné őket.

Kombináljuk a Korán szent háborúra való szólítását (és Mohamed példáját) az ártatlanság fogalmának határozatlanságával, és egy olyan monumentális problémát kapunk végeredményként, amelyet nem lehet pusztán jelentéstannal kijavítani. Nemcsak hogy mélységes tolerancia van az erőszak felé az iszlámban, de éles vita, és az egyértelműség hiánya azon feltételeket illetően, amelyek indokolják ezt az erőszakot – és hogy éppen kik lehetnek a célpontok (a Korán 9:36 például azt mondja, hogy a hitetlenek ellen kollektíve kell harcolni).

Még azok közül a muszlimok közül is, akik terrorellenesnek állítják magukat, sokan támogatták az iraki „lázadást”, és azokat az iszlám szervezeteket, melyek terrortámadásokat hajtanak végre izraeliek ellen. Sokan dédelgetik azt a hitet, hogy egy kiterjedtebb „háború folyik az iszlám ellen. Valójában nem sok muszlim tesz erőfeszítést annak érdekében, hogy ezt nyilvánosan megkérdőjelezze. A terroristáknak mi kellhet még annál több egy szent háborúhoz, mint az, hogy azt mondják nekik, hogy a hitetlenek már harcolnak ellenük.

És mi van azokkal az úgynevezett „ártatlanokkal”, a robbantásoktól és lövöldözésektől szenvednek? Ezek még Mohamed idejében is elkerülhetetlenek voltak. A sokat emlegetett hadísz, amelyben Mohamed tiltotta a nők megölését, például jelzi azt is, hogy még az általa más törzsek ellen indított támadások során is megestek ilyen veszteségek.

Ha létezik bármi kétség afelől, hogy úgy gondolta, „a tiltott néha szükséges”, azt eloszlatja az az incidens, amely során Mohamed emberei figyelmeztették őt, hogy egy betervezett éjszakai rajtaütés egy ellenséges táboron nők és gyerekek életébe kerülhet. Egyszerűen csak azt válaszolta, hogy „közülük valók”, a férfiakra utalva.

Az iszlám soha nem szándékozott egyenlőként, békésen egymás mellett élni más vallásokkal. Domináns vallásnak kell lennie, a saríával, mint alaptörvénnyel. Az iszlám uralmát az egész világra ki kell terjeszteni, az ellenállás pedig bármilyen eszközzel kezelhető.

A nyugati hitvédők gyakran csak vállat vonnak a Korán sok erőszakos verseire, azt állítva, hogy csak „háború idején” aktuálisak.

Ezzel az iszlám terroristák is egyetértenének. Mivel szerintük háború van.

A demokrácia egy olyan rendszer, amelyben minden ember egyenlő a törvény előtt, etnikumtól, vallástól, vagy nemtől függetlenül. Minden egyén szavazata ér annyit, mint a másiké. Ezután a nép kollektív akarata határozza meg a társadalom szabályait.

Az iszlám vallásjog értelmében kizárólag muszlim férfiaknak járnak a teljes jogok kiváltságai. Egy nő pozíciója gyakran csak a fele egy férfiénak – gyakran még annyi sem. A nem muszlimoknak nincs pozíciója egy muszlimmal szemben. Valójában egy muszlim nem ítélhető halálra egy hitetlen megöléséért.

Egy iszlám államot az iszlám törvény vezérel, amely a Koránból és a szunnából származik. A törvényeket egy papi testület értelmezi és alkalmazza minden társadalmi, kulturális és politikai helyzetben. A nép sohasem helyezendő a Korán és a szunna fölé, mint ahogy az ember sem helyezendő Allah fölé.

Valamelyest vitatható, hogy egyáltalán léteznek-e egyáltalán olyan országok a muszlim világban, amelyek valódi demokráciáknak minősülnek. Az viszont tagadhatatlan, hogy azok a kevesek, amelyeket demokratikus nemzetekként mutatnak fel, olyanok, amelyekben mélységes feszültségek léteznek a kormány és a vallási vezetők között, ahol ez utóbbiak gyakran panaszkodnak arra, hogy a demokrácia egy bálványimádó rendszer, amelyet rájuk erőltetnek.

Az iszlám nem teszi lehetővé a demokráciát.

A muszlimok azt állítják, hogy a Korán Allah szavait tartalmazza – és csak azokat. A Koránt egy olyan szöveghez lehetne hasonlítani, mintha a keresztények vették volna Jézus szavait, eltávolították volna az Újszövetségi történelmi kontextusukból, aztán pedig véletlenszerűen összekevertek volna őket. (A Korán fejezetei hosszúság szerint vannak elrendezve, és a témák gyakran még a fejezeteken belül sem következetesek).

Összehasonlításként, a Biblia történelmi adatokat és életrajzi részleteket is tartalmaz. Példának okáért, a Koránban semmi sem részletezi Mohamed életét, míg a Biblia négy külön könyvet is tartalmaz, amelyek bemutatják mindazt, amit tudni lehet Jézus életéről. Még egy megkülönböztető jegy, hogy amikor a Biblia erőszakot parancsol – mint ahogy azt egy maréknyi Ószövetségi példabeszédben teszi – a szándékolt célpontot világosan meghatározzák az idézeten belül, kevés kétséget hagyva azt illetően, hogy az egy történelmi beszámoló, és nem egy nyíltvégű parancs másoknak, hogy tegyék ugyanazt.

Annak ellenére, hogy a muszlimok milyen elragadtatottan dicsőítik a Koránt, nyilvánvaló oka van annak, hogy miért csak egy kisebbségük vette valóban a fáradtságot, és merült bele mélyebben, mint egy-egy alkalmi belepillantás. A beszédek véletlenszerű elrendezése és a szövegösszefüggés csaknem hiánya nehezen érthetővé teszi. Ezért a Koránt ritkán nyomtatják egy terjedelmes kommentár mellékelése nélkül (amely rendszerint kifejezi a fordító személyes preferenciáit).

A valóságban a Biblia muszlim megfelelője a Korán, a hadísz, és a szíra együttvéve.

A hadísz egy anekdotákból és történelmi információk foszlányaiból álló gyűjtemény Mohamed életéről, amely a vele élők közvetített elbeszéléseinek alapján keletkezett. Sajnálatos módon, a hitelessége változó. Ám a muszlim hittudósok megegyezése alapján a téma legmegbízhatóbb gyűjtemények a Szahih Bukhári és a Szahih Muszlim, amit az Abu Dawud gyűjtemény követ. A hadíszon alapul az Iszlám vallásjog (saría) is.

A szíra Mohamed életrajza. Ismét, megbízhatósági problémák vannak, amelyek a keresztények számára némileg zavarba ejtőnek tűnnének, figyelembe véve, hogy az Evangéliumok a keresztre feszítést követő első néhány évtized során már a helyükön voltak – mindez több mint 600 évvel megelőzve az iszlám történelmét. Azonban Mohamed életéről a legmegbízhatóbb beszámolót csak a próféta halála után körülbelül 150 évvel írta Ibn Iszhák. Iszhák eredeti munkája csak abban az életrajzban maradt fenn, amit egy későbbi fordító „szerkesztett össze” (Ibn Hisham, aki elismerte, hogy kihagyott néhány beszámolót, amelyek ízléstelen természetűek voltak). Egy másik tisztelt életrajzíró Ibn Kathir, aki Ibn Iszhák művére támaszkodott.

forrás: dzsihadfigyelo.com