Egy Alzheimer-kórban szenvedő művész évről évre önarcképet készített magáról. Ahogy betegsége egyre előrehaladottabbá vált, a rajzok egyre szomorúbbá váltak.
1995-ben az Egyesült Királyságbeli művésznél, William Utermohlennél Alzheimer-kórt diagnosztizáltak. A súlyos, és végtelenül szomorú betegség a beteg és családja számára is egy nehezen feldolgozható tragédia, és William úgy érezte, hogy be kell mutatnia betegségét és annak egyre rosszabbá fordulását. Ehhez azokat az eszközöket használta, amelyeket egész életében: önarcképeket készített magáról a 2007-es halálát megelőzően durván öt éves időszakban, ez volt életének utolsó nagy munkája.
Akinek a családjában volt ebben a szörnyű kórban szenvedő beteg, tudja, hogy a diagnózistól kezdve hónapról hónapra rosszabbodik a beteg állapota, a végén mintegy megváltásként érkezik a szomorú búcsú.
William képein keresztül még inkább ijesztővé és szívbemarkolóvá válik a felismerés: vajon min mehet keresztül egy Alzheimeres beteg? Míg a legelső kép egy finom vonalakkal operáló, részletgazdag portré, az idő előrehaladtával a formák, az arc jellegzetességei egyre felismerhetetlenebbé, abszurdabbá válnak. A színek egyre komorabbak, az arc tekintete egyre üresebb, végül teljesen eltűnik.
A művész özvegye, Patricia a következőket mondta a képsorozatról: “Ezeken a képeken William szívbemarkoló erőfeszítését láthatjuk, hogy megmutassa a külvilág felé átalakult énjét, félelmét és szomorúságát.”
1996:
1996:
1997:
1997:
1998:
1999:
2000:
