Meglátogattuk Tamást, akinek története viharos gyorsasággal terjedt el a Facebookon. De amit megtudtunk tőle, arra egyáltalán nem számított
Villámsebességgel szántotta fel a Facebookot a hajléktalan Tamás története. A férfira egy fiatal srác, Varga Balázs figyelt fel az Astoria aluljáróban: beszédbe elegyedett vele, és megtudta tőle, hogy magyar-történelem szakos tanár a végzettsége.
„Ha valamit nem értetek, forduljatok hozzá bizalommal, és ha egy módotok van rá, honoráljátok a segítségét egy kis cigarettával, alkohollal, étellel. Neki is könnyebb dolga van, és nektek is menni fog a töri. 🙂 Jófej az öreg, és nagyon penge. Szégyen, hogy valaki a diplomájával nem jut tovább egy aluljárónál. Ha bárki keresi, 0-24-ben megtalálható az Astorián a metrókijáratnál” – írta posztjában, amelyet alig 3 nap alatt már hatezernél is többen osztottak meg.
Kíváncsi voltam, hogyan jutott Tamás ebbe a helyzetbe, mi történt vele a múltban és érezte-e már bármi hatását annak, hogy ennyien megismerték őt. Ezért elmentem az Astoriához, ő pedig készségesen válaszolt a kérdéseimre. Azonban rögtön az elején olyasmit tudtam meg tőle, ami enyhén szólva váratlanul ért és rengeteg kérdést ébresztett bennem.
Tamás sosem volt tanár. Valójában gépszerelő-karbantartó lakatos a végzettsége.
És hogy miért állította magáról az ellenkezőjét, amikor Balázs megszólította? Erre megdöbbentő és elgondolkodtató választ adott: szerinte sokkal kevésbé veszik emberszámba azt, akinek nincs érettségije és rendes végzettsége.
„Én nem szégyellem a munkámat: dolgoztam bányában és nagyon sok másik helyen. Az utcán élők szinte mindegyikének van szakmája. De hiába, az emberek egyszerűen leértékelnek bennünket” – fakadt ki keserűen, és hiába próbálkoztam, nem tudtam meggyőzni az ellenkezőjéről.
Ugyanakkor annyi igazság mégis van az eredeti történetében, hogy egészen korai gyerekkorától szenvedélye a történelem. Rengeteg könyvet olvasott el, legjobban a második világháború korszakát ismeri. Mielőtt az utcára került, Auschwitz-Birkenauba is ellátogatott.
Tehát a tudása megvan hozzá, és régen foglalkoztatta is a gondolat, hogy tanár legyen. Csak éppen nem alakult úgy az élete, hogy elmehessen Egerbe, ahol a hozzá legközelebbi képzés volt. De továbbra is fenntartja, hogy bárkivel szívesen elbeszélget történelemről, aki odamegy hozzá.
Ilyen egyébként eddig fájóan kevés volt: hiába a hihetetlen mennyiségű megosztás, rajtam kívül
összesen ketten vették a fáradságot, hogy felkeressék.
Ebből az egyik ráadásul az RTL Klub riportere volt, tehát mindössze egyetlen „civil” facebookozó akadt, aki a lájkoláson túl a gyakorlatban is tett valamit. Pedig hálózsákra, meleg ruhákra hatalmas szüksége lenne neki és szintén ott élő társainak.
Tamás egyébként kazincbarcikai származású, a gyerekei ma is ott élnek, de nem tartja velük a kapcsolatot. „Bár most már valószínűleg tudják, hol vagyok, mert láttak a Facebookon” – vélekedik. Arra, hogy ekkora sebességgel terjedt el a róla szóló bejegyzés, csak annyit mondott, sírhatnékja van a meghatottságtól.
Már 22 éve lakik az utcán, előtte rendezett és boldog családi élete volt. Amikor arról kérdeztem, minek köszönhetően jutott idáig, hosszas hallgatás után csak annyit felelt: erről nem szeretne beszélni. Ebben a hallgatásban is nagyon sok minden benne volt.
Koldulásból próbál túlélni, átlag napi ötszáz és ezer forint közti összeget tud összeszedni. Ételt gyakran hoznak neki önkéntesek, alkoholra muszáj költenie, ezt egy másodpercig sem tagadta.
Az utcát alkohol nélkül nem lehet kibírni. Ez kurva kemény. Ha valaki nem hiszi el, üljön oda mellém. Egy nap után fel fogja adni, ezt garantálom. Mi meg így élünk.
– sorolja elgyötört hangon, és erre tényleg nehéz bármit is reagálni.
A telek különösen kemények: ahogy jön a hideg, az addiginál is sokkal kilátástalanabb helyzetbe kerülnek az utcán élők. Szállóra mégse menne be soha, hiszen mint fogalmaz, ott még a zoknit is lelopnák a lábáról. Az aluljáró ebből a szempontból sokkal biztonságosabb, bár a közterületesekkel gyakran meggyűlik a baja. A rendőrök viszont állítása szerint sosem kötekednek, csak köszönnek és mennek tovább.
„Ötvenéves leszek lassan és soha nem gondoltam volna, hogy így fogom befejezni az életemet
– mondja kiábrándulva. Abban azért bízik, hogy a Facebook-bejegyzés következtében jobbra fordulhat a sorsa, még ha nem is az igazságot mondta benne magáról. Egyébként fogalma sem volt róla, hogy ez az egész nyilvánosságra kerül, de ha már így alakult, nem tud mit tenni ellene.
Ami biztos: legnagyobb vágya, hogy elmehessen dolgozni és fedél lehessen a feje felett. Bármilyen munka érdekli, amit csak el tud végezni. És már akkor nagyon boldog lesz, ha valaki akár csak egy hálózsákot, vagy meleg ruhát visz neki. Ahogy közeleg a tél, ez szó szerint az életet jelentheti az ő és társai számára.
forrás:http://www.szeretlekmagyarorszag.hu/