Az arab – és úgy általában a muszlim nőkről – rengeteg információ kering. Ezek két nagy csoportra bonthatók, attól függően, milyen beállítottságú az információforrás. Vannak iszlám források az idealizált muszlimáról: szerető családanya, imádja a gyerekeket, a családját, a férjét, okos és szerény, visszafogott, kedves, mindenkihez van egy jó szava, nem idegeskedik, nem bosszankodik, nem pletykál. Mindig ügyel az erkölcseire, illedelmesen viselkedik, érezteti férjével, hogy megértő feleség, nyugodt, kellemes légkört biztosít otthonában családjának.
Európában viszont általában a megalázott nő képe kerül elő: akit elnyom a férje, aki mindenféle kényelmetlen „hacukákba” van kényszerítve, akit 16-17 évesen férjhez adnak valami ismeretlen olajsejkhez. Egyetlen dolga a gyerekszülés és urának maradéktalan kiszolgálása. (Csak zárójelben jelzem, hogy hadíszok – Mohamedhez köthető mondások – sokasága foglalkozik azzal, hogy az asszonnyal jól kell bánni. Leghíresebb talán a búcsúzarándoklaton mondott beszéde, melyben külön kiemeli: „A legjobbak köztetek pedig azok, akik a legjobbak asszonyaikhoz.”)
Az igazság, mint általában mindig, valahol e kettő között található. Hogy mi van akkor a fátyol mögött? Erre keresem a választ.
1999 és 2003 között arab, egészen pontosan szíriai barátnőm volt, meglehetősen komoly perspektívájú kapcsolat formájában. Azért e nyakatekert megfogalmazás, mert arrafelé picit mást értenek a fogalmakon. Barát, barátnő – a mi elképzelésünk szerint – nem létezik, viszont egy kapcsolat akkor lesz kellően komoly, ha azt megpecsételi a házasság. Nos, mi a kettő között voltunk. Írásom tehát a legdurvább írói baklövés, amit el lehet követni: egy egydarabos minta alapján általánosít több százmillió közel-keleti nőre. Azaz teljesen hasznavehetetlen. De valahol mégiscsak egy konkrét eset tapasztalatait dolgoztam fel. Mivel pedig – a tunéziai nyaralás során arab pasikat felszedő nyugati hölgyek tucatjaival ellentétben a mi verziónk (európai pasi, arab nő) meglehetősen ritka, talán mégiscsak megér egy kis cikket.
1998-ban jártam először Szíriában, akkor még, mint sima „átlagturista”. Megnéztem a palmyrai romokat, láttam keresztes várat és középkori arab palotát, vízipipáztam Damaszkuszban. Aztán úgy hozta a sors, hogy összefutottam egy tüneményes leányzóval és anyukájával, valahol a Bibliában is emlegetett Via Recta, azaz Egyenes utca azon részén, ahol a kávéárusok és a fűszeresek bazársora találkozik. Szó-szót követett, az arab világban megszokott módon hamarosan a Mezzeh negyedben lévő lakásukban találtam magam egy forrón gőzölgő teáskancsó társaságában. Innentől már többé-kevésbé egyenes volt az út a leányzó szívéhez. Mivel utazásom vége felé jártam, úgy egyeztünk meg, hogy majd jövőre visszajövök, hosszabb időre.
Így is történt, nyáron már ténylegesen összejöttünk, a következő években pedig rendszeres látogatója lettem az országnak. Ahogy édesapám mondogatta akkoriban: „Úgy jársz te a damaszkuszi nagybazárba, mint egy rendesebb kofaasszony a fővám-téri Nagycsarnokba.”
A családról érdemes annyit elmondani, hogy apuka katonatisztként szolgált a szír hadseregben. Ez meghatározta a beszélgetéseket is: esténként gyakori téma volt az élménybeszámoló az arab-izraeli háborúkról. Ezek amolyan kiszínezett, saját kreálmányú történetek lehettek, mert a büszke családfő – saját bevallása szerint – lokátoros volt, izraeli katonát vélhetően még távcsőben sem látott (maximum a radar-képernyőn tűnhetett fel néha egy zöld pötty képében ellenséges repülő), mindenesetre nagy lelkesedéssel tudta mesélni háborús karrierjét.
Anyuka, mint minden tisztességes arab nő, háztartásbeli: rá hárult a család összes nyűge, a gyerekek, a konyha, a bevásárlás. Barátnőmnek volt még két öccse: a nagyobbik felsős, a pici pedig pont akkoriban tanult írni. Nagy sikert arattam azzal (még a szomszédok is csodájára jártak), amikor a házi feladatait én ellenőriztem le. Igen, volt idő, amikor még én tudtam jobban arabul írni. Aztán hamarosan megelőzött.
Mint a bevezetőben említettem, az arab nőkről rengeteg idealizáció, tévhit kering. Az arab nő (amennyiben létezik ilyen kategória) általában családcentrikus. Rajonganak a gyerekekért, lelkiismeretesen felnevelik őket. Lakáson belül ők az urak, a gyermeken kívül a konyhai teendők, takarítás is rájuk hárul (ebből a szempontból igencsak hasonlatosak az európai nőkre…), ebben kellően szigorúak.
Persze diszkrimináció ott is van: volt, hogy otthon hagytam valamit, és sáros cipőben (télen még Damaszkuszban is szokott esni) mentem be a nappaliba valamiért, még barátnőm mondta, ne vessem le a cipőt. Én voltam rosszul a 4×4 m-es, kézi csomózású fogalmam nincs mennyit érő szőnyegen éktelenkedő cipőtalp-pacáktól, de mire visszaértem már semmi nyoma nem maradt. Bezzeg, amikor öcsike ugyanarra a szőnyegre papucsban rá merészelt menni, elég rendesen kikapott.
Ha otthon vannak, imádnak TV-t nézni (a teljes társadalom: férfi-nő, gyerek-idős, lényegében mindenki). Lehet, hogy ez csak nekem tűnt fel, én nem TV-zek, nincs is „fekete dobozom”, de mintha a TV általános időeltöltő készülék volna. Lehet, hogy nálunk is így van, ezt nem tudom. Nehéz volt eldönteni a szír csatornák kínálatában az arab szappanoperák, az iráni filmdrámák vagy Asszad elnök háromórás országértékelő monológjai az unalmasabbak-e? Legérdekesebbnek még a Korán TV kínálata bizonyult, ahol non stop olvassa egy öreg sejk a Koránt (egy kameraállásból, vágatlanul), néhány óránként megszakítva egy-egy velősebb gondolat köré felépített bölcselkedéssel.
A sejket időnként (gondolom, amikor már elfáradt) lecserélik egy másikra. Nem véletlenül kapott szárnyra az a tréfás kérdés: – Miért imádkozik minden reggel az öreg a TV-ben? – Azért, hogy az aznapi műsor érdekesebb legyen az előző napinál. De olyat is hallottam már: – Mi a szír TV legjobb műsora? – A szünet, mert akkor egy virágcsokrot mutatnak. Ennek ellenére mindenki ezeket a jobbnál jobb adásokat nézi.
Visszatérve a nőkre. Legalább annyira pénz-centrikusak is. Férfi legyen a talpán, aki ki tudja elégíteni felesége összes óhaját: ékszerek, ruhák, a lakás teletömése felesleges kacatokkal (ezeket sokan dísztárgyaknak hívják): ez mind a nő kiváltsága, csak legyen kellően vastag férje pénztárcája. A pénznek már az esküvőnél is fontos szerepe van. Szíriában akkoriban 4-5000 euró körül volt egy tisztes hozomány. Nyugaton kialakult egy olyan tévedés, hogy a vőlegény kvázi „megveszi” ezért az összegért a lányt az apjától. Ez nem igaz, az após ebből egy centet nem lát, a teljes összeg a menyasszonyt illeti, általában arany ékszerek formájában, melyeket váláskor is megtart. Egyúttal ez magyarázza az arab városok kiterjedt ékszerbazár negyedeit: hatalmas mennyiségű arany van a lakosság tulajdonában. A CIKK ITT FOLYTATÓDIK…