A pszichiáter kedves, szerény ember volt. Jánosban hamar bizalmat ébresztett; röviden elmesélte neki, mi minden játszott szerepet abban, hogy mostanra ilyen lelkiállapotba került.
A pszichiáter megértette, hogy depressziós lett. A lába elvesztése – mondta – tényleg elegendő ok a szorongásra.
-Csakhogy nem erről van szó, doktor úr – mondta János – , a depressziónak nincs köze a lábam elvesztéséhez. Nem a mozgásképtelenség zavar. Az fáj a legjobban, hogy megváltozott a viszonyom a barátaimmal.
A pszichiáternek kikerekedett a szeme, várta, hogy János folytassa a magyarázatát.
-A baleset előtt a barátaim minden pénteken jöttek értem, és mentünk táncolni. A hét folyamán is összejöttünk egyszer-kétszer, lubickoltunk egyet, versenyt úsztunk a folyóban. Még közvetlenül a műtétem előtti vasárnapon is kimentünk néhányan a barátaimmal kocogni a tengerparti sétányra. De most úgy látom, mióta balesetet szenvedtem, nemcsak én vesztettem el a lábamat, hanem a barátaim is a kedvüket, hogy közös programot szervezzenek velem. Azóta egyszer sem jöttek értem.
A pszichiáter ránézett, elmosolyodott.
Alig akarta elhinni, hogy Lábatlan János nem érzi, milyen képtelenség amit elvárna.
Ezért hát, gondolta, egyértelműen közli vele, mi a helyzet. Mindenkinél jobban tudta, hogy az emberi elme gyakran milyen értetlenül fogad olyan dolgokat, amik napnál világosabbak.
