Demecser vasárnap délelőtt ismét csendbe borult. A 3827-es út mentén, ahol három autó és egy mezőgazdasági vontató ütközött, a tűzoltók most nem csupán egy közlekedési baleset helyszínére érkeztek – hanem egy saját történetük színterére.A riasztás után elsőként a Demecseri Önkéntes Tűzoltó Egyesület rajának tagjai érkeztek. Ők azok, akik már sok mindent láttak, akik tudják, milyen az, amikor emberélet forog kockán. De ez a vasárnap más volt. Ahogy kiszálltak a járműből, a porfelhő mögött kirajzolódó roncsokat látva, egyikük megdermedt. A felismerés pillanata jeges villámként hasított belé: a felismerhetetlenségig összetört autóban az egyik barátja volt.

A feszítővágók recsegése, a hidraulikus szerszámok hangja most nemcsak a fém ellen küzdött – hanem az emberi tehetetlenség ellen is. A demecseri önkéntesek könnyeikkel küszködve dolgoztak. Tudták, hogy minden mozdulat számít, mégis látták, hogy talán már nincs esély.

Ez az a pillanat, amikor a tűzoltó már nemcsak a hivatását teljesíti, hanem az emberi határait feszegeti. Mert ők nem ismerik a „nem lehet” szót – bemásznak, kiszabadítanak, életet mentenek, akkor is, ha közben a sajátjuk darabjaira hullik.

Most is így volt. A demecseri önkéntes raj nem adta fel. A felismerhetetlenségig gyűrődött autók közül több embert élve hoztak ki, és a mentőkkel közösen sikerült egy idős férfit és nőt megmenteniük.
A szakmai felkészültség, a felszerelés, és legfőképp az emberi helytállás most is életeket mentett.

De a nap végén, amikor a tűzoltóautó ajtaja becsukódott, a felszerelés elpakolva, a motor elnémult – ott maradt valami, amit semmilyen eszközzel nem lehet helyrehozni.
Egy barátot veszítettek el.

A vasárnapi tragédia nemcsak egy közúti baleset története. Hanem egy emlékeztető arra, hogy ezek az emberek – az önkéntes tűzoltók – nemcsak szolgálnak, hanem viselnek is: fájdalmat, emlékeket, emberi sorsokat.

És amikor újra szól a riasztás, ők megint elindulnak – mert ez az ő hivatásuk. És a barátjuk is ezt akarná.