“Tudom, hogy soha, de soha nem szeretnék olyan lenni, mint te, aki így bántál velem. Velem, aki segítségért fordult hozzád, és bízott benned. Velem, aki alig aludt éjszaka, mert olyan fájdalmai voltak, és csak hajnalban pihent néhány órát, mielőtt találkoztunk. Velem, aki így az iskolakezdés első fáradalmait alig leküzdve két gyerekkel a tarisznyájában nem teheti meg, hogy reggel fél 7-re odaálljon a rendelő előtt kígyózó sorba annak a néhány sorszámnak az egyikéért, amivel az időpontosak mellett részesülhetek a kegyben, hogy szóba állj velem”.
Sok éve fizetem a tb-t, de szerencsére ritkán látok fehér köpenyes dokikat, azt hittem, hogy ez manapság is úgy működik, ha az embernek fáj valamije, elmegy az orvoshoz, és segítséget kap. Nagyot csalódtam. Már az információs pultnál rájöttem, hogy valami nincs rendben: “..a pult mögött ülő lány azt felelte, ők nem adhatnak sorszámot, csak ha az orvos megengedi. Közölte, menjek fel a rendelőbe, várjam meg, amíg valaki kijön vagy bemegy, mondjam el a problémámat, és ha fogadnak, ők majd lent felvesznek a rendszerbe. Még nyomatékosan utánam is szólt, hogy nehogy kopogjak, azt nagyon nem szeretik, csak várjak a megfelelő alkalomra. Így tettem hát.” Meglepett, hogy a nőgyógyász rendelője előtt nem ült senki, üresek voltak a székek. Már közel egy órája várakoztam ott, de még mindig semmi. A rendelő ajtaja nem nyílt ki. A fájdalmaim csak nőttek közben. Mikor végre szólítottak:
“Amikor beléptem, te ott ültél az asszisztensed mellett. Nem köszöntetek vissza, holott hangosan kívántam jó napot. A rövid csend után elkezdtem mondani, hogy miért jöttem, hogy nagyon fáj a petefészkem, és hogy szeretném, ha megnéznéd.. nem vártad meg, hogy befejezzem, a szavamba vágtál és fölényesen azt kérdezted: „Mióta fáj, 10 óra óta?” Azt hittem, nem hallok jól. “ Ez a valóság? Komolyan? „Tudod, olyan érzés ez, mint amikor nem akarod elhinni, hogy ami történik, az tényleg a valóság. Akartam is mondani, hogy nem, már éjjel nagyon görcsölt, és alig vártam hogy ide jöhessek, de te csak folytattad a mindenható stílusodban az alázásomat. Sugárzott a szavaidból az gúny és a megvetés. Az, hogy én, az egyszerű földi halandó mit keresek ott 11 órakor, időpont nélkül a 13 óráig tartó rendeléseden, hogy hogyan mertem 10 órakor érkezni a reggel fél 7 helyett.
Mondtál még néhány dolgot talán, hogy várjam meg a késő délutáni rendelést, de ezt már nem hallottam tisztán, mert akkor eszméltem rá, hogy mi történik velem: álltam a gyógyszerektől kábán, a görcsös fájdalomtól megtörten, a kiújult betegség félelmétől átitatódva, ott álltam anyaként, nőként, emberként, és épp azért könyörögtem, hogy vizsgálj meg, hogy segíts, erre te nemcsak hogy megtagadtad, amire felesküdtél, hanem belém rúgtál és aláztál..!” “Ki vagy te, hogy így bánj az emberekkel? Tényleg azt hiszed, hogy ezt megteheted? Miért hozott minket össze a sors? Azért, mert én legalább ezt leírom? (..) “Már nem haragszom rád.
Már nem akarom, hogy megbánd, ahogy velem viselkedtél. Mert elég baj az neked, hogy ennyire telik tőled. Elég baj az neked, hogy azt hiszed, hogy visszaélhetsz a hatalmaddal. Én azt tanultam, hogy a kiszolgáltatottakat segíteni kell, nem taposni őket. Bár gondolom a magánrendeléseden te sem ezt az arcod mutatod.”“…azért is hálát adok az égnek, hogy akad a pénztárcámban 12 ezer forint, amiből a délutáni vizsgálatot kifizethetem egy magánrendelőben. Hálás vagyok, hogy láthattalak, és tudom, mennyire jó, hogy nem vagyok olyan, mint te. Azoknak a lelkiismeretes orvosoknak is hálás vagyok, akiket rajtad kívül ismerek. Eddig egyetlenegy volt csak, akit a pokolba kívánnék, ha nem lennék tisztában azzal, hogy csak magamat mérgezem a haraggal.
Most már ketten vagytok.” Vajon hányan élnek meg hasonlót mostanában Magyarországon, hány beteg érzi ugyanezt? A magyar egészségügy látlelete ennek a tönkretett, megalázott, félelemben élő országnak. Aki egy kicsit is átérzi fájdalmamat, kérem Ossza meg, hogy eljusson hozzá a levelem. Tisztelettel, Molnár Anna, Budapest