Kezdjük a legfontosabbal: hogy van?
Schobert Norbi: Most már jól vagyok, semmi bajom nincsen, pedig volt egy sztrókom. Tudok rendesen beszélni, mozog minden végtagom, nem maradt semmilyen károsodásom.
Mit mondanak az orvosok, mi okozta?
Norbi: Vizsgálgatnak napok óta, átnézték a teljes testemet, csináltak vérképet, voltam szívultrahangon, röntgenen, CT-n, de csak az derült ki, hogy minden értékem tökéletes, az érfalamon nincs semmi lerakódás, a koleszterinem tökéletes, fizikailag semmi bajom.
Valami csak okozta. Ön mit gondol, mi?
Norbi: Nem tudják megmondani, mi okoz egy ilyen sztrókot, hiszen az osztályon volt hetvenéves, de tizenhat éves is, sőt, egy hároméves kisgyerek is. Volt túlsúlyos és volt sportoló. Én azt gondolom, túlhajtottam magam. Hajnaltól késő estig dolgoztam, és az elmúlt közel egy év eseményei, az anyósom halála is közrejátszottak. Ha az ember sokáig sok mindenen idegeskedik, a szív képes defibrillálni, és ha ezt teszi, kilök magából egy vérrögöt, ami elindul az agy felé.
Mire emlékszik a csütörtök reggelből?
Norbi: Arra, hogy öt órát aludtam, mert tényleg nagyon sokat dolgoztam az elmúlt három-négy hónapban. Minden reggel szoktam futni, általában bent a gépen, de aznap olyan szép reggel volt, hogy kimentem az erdőbe a kutyával. Visszaértem, befordultam a ház elé, lelassítottam, odaértem a kapuhoz, és akkor ott, egyik pillanatról a másikra „elhagyott a jobb oldalam”.
Emlékszik bármire? Például arra, hogy a felesége szólongatja?
Norbi: Arra igen, hogy a kutyám nem tágított mellőlem, illetve arra is, hogy Réka beszél hozzám. Csak nem tudtam válaszolni. Az kemény volt.
Volt előjele? Máshogy érezte magát aznap reggel?
Norbi: Reggel kifejezetten fáradtnak éreztem magam, így utólag már tudom, hogy ha az ember ennyire fáradt, nem kell elmenni futni. Ötvenévesen hiába érzem magam huszonötnek, nem vagyok az. Lehet, kevesebbet kell edzeni.
Megijedt?
Norbi: Nem, mert nem tudtam magamról. A családom ijedt meg. Ebben az állapotban az ember csak foszlányokat lát. De 24 óra múlva, péntek délelőtt már fel tudtam állni, gond nélkül tudok bármit csinálni.
Hogyan tovább? Mi a feladat, miután kiengedik?
Norbi: Egy biztos, nem az edzéssel van a probléma, nem a táplálkozásommal, hanem a stresszel. Azt lehet, hogy elbírtam huszonöt vagy harmincévesen, de ötven felett már nem bírom annyira. Most azt kell átgondolnom, hogy kell átszerveznem az életem, hogy kevesebb stressz érjen. Ez úgy gondolom, a munkából való visszavételt kell jelentse, hiszen most este tíz körül érek haza, éjfél körül fekszem, de már ötkor kelek és indulok a dolgomra. De ez eddig mehetett így.
Pedig pár éve már vissza akart venni…
Norbi: Nem sikerült. Többet dolgozom, mint akkor. Mondjuk rendőrként már nyugdíjas lennék. Viszont amit most csinálok, az számomra több mint munka. Nem tudom és nem is akarom hagyni, hogy a világ abba az irányba fusson, amerre. A mai világ sok betegséget gyárt, és én ezek ellen harcolok.
A saját egészsége árán is? Ez sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Mi van, ha nem ér vissza a házhoz? Vagy nem kerül időben kórházba?
Norbi: Valóban nem sokon múlott az életem, vagy nem lett maradandó károsodásom. Az volt a szerencsém, hogy nem tíz perccel korábban ért a baj, amikor még az erdőben futottam, vagy hogy két órán belül megműtöttek az Amerikai úti idegsebészeten. Ha ez kitolódik három órára, akkor most nem beszélgetnénk. Akkor nem lehetett volna a dolgokat visszafordítani.
Mit tanult ebből?
Norbi: Nagyon jó lecke volt. Meg kellett élnem ezt, és örülök, hogy ennyivel megúsztam, hiszen nagyon kevesen jönnek vissza egy ilyen sztrókból. De azon is gondolkodom a kórházban három-négy napja, hogy amellett, hogy én mit tanulok, mit tudok megtanítani másoknak.
Mi az orvosi utasítás a közeljövőre?
Norbi: Gyógyszert egyelőre nem írtak fel, de a stresszt csökkentenem kell.