Idős néni fölszáll, szeme ülőhely után kutat, az addig kényelmesen üldögélő, telefonját nyomkodó, pillanatnyi énidőben elvesző közönség pedig hirtelen még intenzívebben nyomkodja a telefonját.
Megelégelve a hasonló szituk hasonló kimeneteleit, körülnézek, hogy melyik fiatalt emlékeztessem az elfeledett udvariasság intézményére, amikor is szemem a nénit bámuló, 20 év körüli srácra vetül. Gyorsan odalépek hozzá, majd indulatvisszafojtott hangon megkérdezem tőle, hogy volna-e oly kedves, és átadná-e a helyét a néninek. Zavartan rám néz, vissza a nénire, majd halkan kinyöszörgi, hogy persze.
Megnyugszom, hogy nem kellett több a meggyőzés eszköztárából, amikor is föláll, én meg döbbenten veszem észre, hogy…
mint aki a Normandiai partraszállásról ért éppen haza gyalog, a jobb lábát húzva, egyik kapaszkodótól a másikig ugrál a bal lábán, hogy ne essen éppen össze…. (valami sportsérülés lehetett, bokaficam vagy izomhúzódás, nem tudom pontosan.)
A segítőkészség hirtelen makulátlan tisztaságú szénné égésbe, sajnálatba, majd „úristen, ezt oldjuk meg gyorsan” jellegű érzésbe vegyül. Szemem automatikusan újabb „áldozatot” keres, hogy kit is állítsak föl, csak immáron újdonsült hősünknek keresve az ülést, ám amilyen gyorsan jön a gondolat, ugyanolyan sebesen villan át az agyamon, hogy ha most ezek után pechemre még egy rokkantat állítok föl, akkor Benny Hill sem mossa le rólam, hogy direkt csinálom, úgyhogy inkább megerősítésért hősünk felé fordulok:
– „Ne haragudj, nem tudtam, nagyon sajnálom!… szívesen fölállítok valaki más…”
– Dehogy, semmi gond, még az kéne (gondolja most ugyanazt, mint én az imént…), két megálló múlva úgyis leszállok.
Ő onnantól kezdve a kapaszkodón denevérbe oltott Csollány Szilveszterként lógva várja a megváltást jelentő leszállást, és a pihentető padot, engem meg a villamos összes szeme értetlen-kérdőn pásztáz… kínomban eszembe jut, hogy mennyi bámulnivalót mulaszthattam el közben a telefonomon, így szemlesütve gyorsan bele is feledkezek, közben pedig monoton mantrázom magamban, hogy nem baj, mindjárt leszállok, a 10. megálló már úgyis hamar itt van…