Ha most, huszon-harminc éves lennék, jó állással, szerető partnerrel, tartós kapcsolatban és éppen a saját otthon
megteremtése,majdan a családalapítás foglalkoztatna, hát bizony nagyon ígéretesnek találnám a családpolitikai
intézkedéseket.
Elgondolnám, hogy négy gyerek, sőt akár öt. Elgondolnám, hogy CSOK és ábrándoznék a hétszemélyes autóról.
Karnyújtásnyira érezném a saját lakot, benne a férjemet és a számtalan ivadékot. Valószínűleg megpróbálnám
kihasználni az összes lehetőséget és ennek jegyében elzálogosítanám a méhemet is az államnak.
Eltelne tizenöt, húsz év és ott állnék négy, öt, hat gyerekkel, egy lepusztult hétszemélyes autóval, felújítandó lakással,
és húsz- harmincmillió hitellel. Ott állnék hulla fáradtan, és nem látnék kiutat. Nem tudom, hogy a férjem ott állna-e, és
nem lépett volna le egy nyugodtabb, trendibb életbe. Nem tudom én nem léptem volna le.
Állásra semmi lehetőségem nem lenne, hiszen gyereket neveltem “karrier” helyett, hogy ne legyen majd adóm. Viszont
ez teljesülne,mert ha nincs jövedelem, annak nincs adója.
A gyerekeim éppen bejelentenék, hogy lelépnek ebből a pokolból, vagy már egy-kettővel pszichológushoz futkosnék.
Ha most huszon- harminc éves lennék nem tudnám még azt, amit most tudok. Nem tudnám, hogy a terhesség és a
gyerek nem csupa móka, kacagás.Nem tudnám – ahogy most sem tudom – hogy három, négy, öt …sok gyerek mekkora
teher, és azt sem tudnám, hogy akartam-e én ezt igazán? Nem tudnám még, hogy leginkább az állam akarta ezt tőlem.
Mivel az egész jövőmet lakásostul, autóstul, a szaporodásra építeném, vagy megszülném a számtalan gyereket, vagy
vállalnám egy után, hogy visszafizetem amit lehetetlen. Mindkét esetben pusztulna a párkapcsolatom,ami a lehető
legnagyobb ígéretként indult, ha most huszon-harmincéves lennék.
Most, hogy nem vagyok huszon sem és harminc sem már, látom: a nőket végérvényesen tenyészetre szánja a kormány.
A pedigrés, hitelképes nőket, csakis.
Ha most huszon, harmincéves lennék,munka nélkül, vagy közmunkán, Borsodban, anyámék fél szobájában, nem
érdekelne mit pofázik a kormány a családtámogatásról. Lenne nekem szerető párom,aki heti hét napot dolgozna
feketén, vagy félfeketén. Esélyünk sem lenne hitelre, CSOK ide vagy oda. Nem lenne öt-hat milliónk egy hétszemélyes
autóra, ami nem is kellene, mert hiába vágynék, vágynánk nagy családra, egy gyereket sem tudnánk vállalni anyámék
fél szobájába.
A tízmilliós hitelt felvehetném, hogy húsz éven át fizessük. Tíz millióból,Borsodban akár egy lyukat is vehetnénk
lakásként, és így maradna az egy gyerekes eltervezés.
Végül rögzítem: semmi bajom a sok gyerekkel. Azzal van bajom, ha a sok gyerek azért kell, hogy legyen pénz, paripa,
fegyver. Ettől undorodom.
És az örök kérdés: az,aki sok gyereket szül, biztosan többet érdemel a közösből? Szóval, tényleg nekem kell kifizetnem
az ő adóját? Az egészen biztos, hogy sok gyerek az valami különleges teljesítmény? A háziállatoknál igen, tudom. Sok kölyök, sok ivadék sok haszon. Az embernél is így van? Szülni, szaporodni nem egy nagy cucc. Emberré válni,
embernek maradni….az igen. Akár gyerek nélkül is.
Ha a gyerek a fontos,miért nem őket támogatják? Jó iskola,jó óvóda, jó egészségügy. Jó táplálkozás, jó ruhák.
Bordosban éppúgy, mint Budapesten.
Ha most huszon, harmincéves lennék nem gondolkodnék ilyesmin. Elhúznék innen a francba, mielőtt beköszönt itt
Gilead