Az kijelzőn láttam, hogy nem sokára indul a buszom. Kicsit sietősebbre vettem, már amennyire most tőlem telik (4. napos zúzott bokával), de úgy éreztem esélytelen.
Ekkor jött az első emberi gesztus, a sofőrtől. Látta ahogy sietve sántikálok a buszhoz és nem hagyott ott, pedig sokszor láttam már ilyet.
Bár hozzá kell tenni, hogy a 85-ös busz vezetői legtöbbször bevárják aki biceg vagy nehézségekkel küzd.
Ezért ezer köszönet nekik!
A következő pozitív csalódás már az utastérben ért. A busz teljesen tömött volt, de mikor felszálltam egy fiatal férfi már ugrott is fel a helyéről, hogy átadhassa nekem.
A srác kb. 18-22 éves lehetett. A haja összecsapottan tincsekbe fonva kék befőttes gumikkal összefogva tekergőzött kifelé baseballsapkája alól.
Ha tippelnem kellene, talán fesztiválról ment haza. Ránézésre azt gondoltam volna, hogy fülébe dugja a fülesét és elkezd mereven kifelé bambulni, de nem így tett!
Teljes természetességgel felállt és átadta a helyét. Én annyira meglepődtem, hogy ki sem vettem a fülest, csak megköszöntem és leültem. Majd megköszöntem még egyszer. Akkor már kicsit vigyorgott, bólintott majd elfordult.
Ennyi volt a történet, de azt kell mondjam, hogy ez a két ember adhat nekünk némi reményt, hogy nem halt még ki az emberség!
Bízom benne, hogy lesz még egyszer „divat” az illem és egymás segíteni akarása, hiszen itt is sokunknak fontos. Ne adjuk fel!